Illyés Gyula: Bartók

 „Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,

 ami nekünk vigasz!

 Azt! Földre hullt

 pohár fölcsattanó

 szitok-szavát, fűrész foga közé szorult

 reszelő sikongató

 jaját tanulja hegedű

 s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű

 a bearanyozott, a fennen

 finom, elzárt zeneteremben,

 míg nincs a jaj-sötét szívekben!

 „Hangzavart”! Azt! Ha nekik az,

 ami nekünk vigasz,

 hogy van, van lelke még

 a „nép”-nek, él a „nép”

 s hangot ad! Egymásra csikorított

 vasnak s kőnek szitok-

 változatait bár a zongora

 s a torok fölhangolt húrjaira,

 ha így adatik csak vallania

 a létnek a maga zord igazát,

 mert épp e „hangzavar”,

 e pokolzajt zavaró harci jaj

 kiált

 harmóniát!

 Mert éppen ez a jaj kiált

 mennyi hazugul szép éneken át –

 a sorshoz, hogy harmóniát,

 rendet, igazit vagy belevész a világ;

 belevész a világ, ha nem

 a nép szólal újra – fölségesen!

 Szikár, szigorú zenész, hű magyar

 (mint annyi társaid közt – „hírhedett”)

 volt törvény abban, hogy éppen e nép

 lelke mélyéből, ahová leszálltál,

 hogy épp e mélység még szűk bányatorka

 hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl

 a hideg-rideg óriás terembe,

 melynek csillárjai a csillagok?

 Bánatomat sérti, ki léha vigaszt

 húz a fülembe;

 anyánk a halott – a búcsúzót ne

 kuplé-dal zengje;

 hazák vesztek el – ki meri siratni

 verkli futamokkal?

 Van-e remény még emberi fajunkban? –

 ha ez a gond s némán küzd már az ész,

te szólalj,

 szigorú, szilaj, „agresszív” nagy zenész,

 hogy – mégis! – okunk van

 remélni s élni!

 S jogunk van

 – hisz halandók s életadók vagyunk –

 mindazzal szembenézni,

 mit elkerülni úgysem tudhatunk.

 Mert növeli, ki elfödi a bajt.

 Lehetett, de már nem lehet,

 hogy befogott füllel és eltakart

 szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg

 s majd szidjanak: nem segítettetek!

 Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,

 mi neked fölfedetett,

 a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt –

 te bennünket növesztel, azzal,

 hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk.

 Ez – ez vigasztal!

 Beh más beszéd ez!

 Emberi, nem hamis!

 A joggal erőt ad a legzordabbhoz is:

 a kétségbeeséshez.

 Köszönet érte,

 az erőért a győzelem-vevéshez

 a poklon is.

 Ím, a vég, mely előre visz.

 Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja

 a rettenetet, azzal föl is oldja.

 Ím, a nagy lélek válasza a létre

 s a művészé, hogy megérte

 poklot szenvednie.

 Mert olyanokat éltünk meg, amire

 ma sincs ige.

 Picasso kétorrú hajadonai,

 hatlábú ménjei

 tudták volna csak eljajongani,

 vágtatva kinyeríteni,

 amit mi elviseltünk, emberek,

 amit nem érthet, aki nem érte meg,

 amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már,

 csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek,

 példamutató nagy ikerpár,

 zene csak, zene csak, zene,

 a bányamély ős hevével tele,

 a „nép jövő dalával” álmodó

 s diadalára ápoló,

 úgy szabadító, hogy a börtön

 falát is földig romboló,

 az ígért üdvért, itt e földön,

káromlással imádkozó,

 oltárdöntéssel áldozó,

 sebezve gyógyulást hozó,

 jó meghallóit eleve

 egy jobb világba emelő zene –

 Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz;

 ki muzsikád ujjaival

 tapintva lelkünk, mind oda tapintasz,

 ahol a baj

 s beh különös, beh üdvös írt adsz

 azzal, hogy a jaj

 siralmát, ami fakadna belőlünk,

 de nem fakadhat, mi helyettünk

 – kik szív-némaságra születtünk –

kizenged ideged húrjaival!