Vörösmarty Mihály: Liszt Ferenchez

Hírhedett zenésze a világnak,

 Bárhová juss, mindig hű rokon!

 Van-e hangod e beteg hazának

 A velőket rázó húrokon?

 Van-e hangod, szív háborgatója,

 Van-e hangod, bánat altatója?

 Sors és bűneink a százados baj,

 Melynek elzsibbasztó súlya nyom;

 Ennek láncain élt a csüggedett faj

 S üdve lőn a tettlen nyugalom.

 És ha néha felforrt vérapálya,

 Láz betegnek volt hiú csatája.

 Jobb korunk jött. Újra visszaszállnak,

Rég ohajtott hajnal keletén,

 Édes kínja közt a gyógyulásnak,

 A kihalt vágy s elpártolt remény:

 Újra égünk őseink honáért,

 Újra készek adni életet s vért.

 És érezzük minden érverését,

 Szent nevére feldobog szivünk;

 És szenvedjük minden szenvedését,

 Szégyenétől lángra gerjedünk;

 És ohajtjuk nagynak trónusában,

 Boldog - és erősnek kunyhájában.

 Nagy tanítvány a vészek honából,

 Melyben egy világnak szíve ver,

 Ahol rőten a vér bíborától

 Végre a nap földerűlni mer,

 Hol vad árján a nép tengerének

 A düh szörnyei gyorsan eltünének;

 S most helyettök hófehér burokban

 Jár a béke s tiszta szorgalom;

 S a müvészet fénylő csarnokokban

 Égi képet új korára nyom;

 S míg ezer fej gondol istenésszel;

 Fárad a nép óriás kezével:

 Zengj nekünk dalt; hangok nagy tanárja,

 És ha zengesz a múlt napiról,

 Légyen hangod a vész zongorája,

 Melyben a harc mennydörgése szól,

 S árja közben a szilaj zenének

 Riadozzon diadalmi ének.

 Zengj nekünk dalt, hogy mély sírjaikban

 Őseink is megmozdúljanak,

 És az unokákba a halhatatlan

 Lelkeikkel visszaszálljanak.

 Hozva áldást a magyar hazára,

 Szégyent, átkot áruló fiára.

 És ha meglep bús idők homálya,

 Lengjen fátyol a vont húrokon;

 Legyen hangod szellők fuvolája,

 Mely keserg az őszi lombokon,

 Melynek andalító zengzetére

 Fölmerűl a gyásznak régi tére;

 S férfi karján a meggondolásnak

 Kél a halvány hölgy, a méla bú,

 S újra látjuk vészeit Mohácsnak,

 Újra dúl a honfiháború,

 S míg könyekbe vész a szem sugára,

 Enyh jön a szív késő bánatára.

 És ha honszerelmet költenél fel,

 Mely ölelve tartja a jelent,

 Mely a hűség szép emlékzetével

 Csügg a múlton és jövőt teremt,

 Zengj nekünk hatalmas húrjaiddal,

 Hogy szivekbe menjen által a dal;

 S a felébredt tiszta szenvedélyen

 Nagy fiakban tettek érjenek,

 És a gyenge és erős serényen

 Tenni tűrni egyesűljenek;

 És a nemzet, mint egy férfi, álljon

 Érc karokkal győzni a viszályon.

 S még a kő is, mintha csontunk volna,

 Szent örömtől rengedezzen át,

 És a hullám, mintha vérünk folyna,

 Áthevűlve járja a Dunát;

 S ahol annyi jó és rosz napunk tölt,

 Lelkesedve feldobogjon e föld.

 És ha hallod, zengő húrjaiddal

 Mint riad föl e hon a dalon,

 Melyet a nép millió ajakkal

 Zeng utánad bátor hangokon,

 Állj közénk és mondjuk: hála égnek!

Még van lelke Árpád nemzetének.

(A kép Barabás Miklós festménye Liszt Ferencről, 1847)