Alaptézis, unalomig ismert tény: nőnek lenni nem könnyű. Az élet rengeteg területén kell helytállnunk. Szépnek, okosnak kell(ene) lennünk, jó anyának, jó feleségnek, szorgalmas munkavállalónak. Elvárás, hogy szüljük a gyerekeket egymás után, de azért találjuk is meg a helyünket, ne legyünk „semmirekellő otthonülők”, de ne is legyünk törtető, férfiakat megszégyenítően nyomulósak.

A külső ítészeknek sokszor semmi sem jó: ha otthon maradunk a gyerekekkel, ránk sütik az eltartott jelzőt, ha próbálunk sikeresek lenni a munka területén, karrieristának kiáltanak ki bennünket. Egyensúlyozunk az emancipáció ingó kötelén, de a közéletben még mindig erősen jelenlévő hímsoviniszta fröcsögés (és nem csak a férfiak szájából) sokszor visszatart minket. Ez addig nem is fog megszűnni, amíg ez a közbeszédben is újra és újra felbugyog és teljesen helyénvalónak találtatik, mert soha nincs igazán látványos következménye.

Ma a miniszterelnök reagálhat úgy egy nagykövet asszony eltávolítására, hogy „én nőügyekkel nem foglalkozom”. Polgármester hazudhatja azt, hogy élettársa átesett a vak komondoron, miközben éppen ő ütötte meg. Vagy olyanokat mondanak, hogy „attól, hogy ön szép, abból még nem következik, hogy okos.” Vagy közlik, ha a nők elmennének szülni négy-öt gyereket, akkor nem lenne gond a társadalmi szerepükkel. Vagy kijelenthetik: „Azt szeretnénk, ha a lányaink az önmegvalósítás csúcsának azt tartanák, ha unokákat szülnének nekünk”. Vagy a Parlamentben így szólnak be képviselőtársuknak: „Vetkőzz Ági, hol a babydoll?” Vagy feltehetik a kérdést: „Mit pofázol bele, kisanyám?”

Mégis mit várjunk, amíg ez ömlik a legfelsőbb szintekről? Közös (női és férfi) felelősségünk, hogy a 21. század közepe felé haladva magunk mögött hagyhassuk végre ezt a gondolkodást!