Nem szoktam lekopogni semmit, mert attól, ha leverem a flasztert bármely asztal aljáról, a dolgok még bekövetkeznek. Ha a fejemben „nem kopogok le” valamit, üthetek én bármit otthon. Inkább csak szimplán mondom: talán vége felé jár a téli betegségszezon, s nekünk sikerült minimális kárral megúsznunk. A családból egyikünk sem nyomta az ágyat hetekig, csupán kisebb megfázások adódtak. Na meg a permanens fáradtság, ami – hála Istennek – most mégsem csapott át dögrovásba.

Vesszőparipám, írtam róla pl. ITT és ITT, hogy minden betegség fejben dől el, minden bajnak lelki oka van. Most nem is ezt boncolgatnám, hanem azt, szintén saját tapasztalatból, mennyire fontos szerepe van a nőnek a család lelki egészségének, mentális összetartásának terén is.

Az elmúlt, hosszú évek tapasztalata alapján úgy hívom magam: kandúrakksi. Három kandúrral élek ugyanis együtt, a csapatból két kétlábú, vérségi kapcsolatban egymással (apa és fia), a harmadik pedig négylábú, ő Körmi úr.

Minden nagyképűség nélkül kijelenthetem – mondom, tapasztalat –, ha én megrogyok, az egész rendszer összeomlik. Nem csak háztartásilag – mosatlan edények, ruhák, káosz minden téren -, hanem érzelmileg, erőnlétileg, lelkileg is.

A gyerek majd’ 12 évesen még mindig belőlem él. Ha én labilis vagyok, ő is feszült lesz. Rágja a pólója nyakát, szorong, aggódik, rossz nézni a szenvedését. Ez mind-mind tudattalan, puszta rezgés. Ő nem vált le a csatornáimról 5-6 évesen, s még jó darabig nem is fog. Olyasfajta szimbiózisban élünk, hogy az én jóllétem határozza meg az övét is. Ha látja, hogy valami nem kerek, már kérdezgeti is: - Jó kedved van, kicsi anyukám? S hiába mondogatom, persze, persze, minden oké, az auráink őszintébben „beszélgetnek” egymással, s egy másodperc alatt leveszi, hogy nem, semmi nem oké.

Minden házasságban vannak súrlódások. Ez olyasfajta közhely, mint hogy az ég kék, a nap meg süt. De nálunk még a súrlódás sem szimpla súrlódás. Nem gyakran tartunk mosolyszünetet, de azért a 20 év alatt már előfordult. És olyankor a saját sérelmeimen túl még arra is figyelnem kell, hogy az uram ne robbanjon le. Ő a harmóniát szereti (ki nem?), a nyugalmat, az otthoni békés hátországot. A hétköznapi, mocskos politikai küzdelmekből csendes szigetre hazajönni. S ha otthon is feszültség van, meg héjanász, azt általában egy betegséggel szokta feldolgozni: gyomorbaj, megfázás, tüdőgyulladás – mikor mi. Nem bírja, ha nem vagyunk jóban.

Na, de itt van ám még Körmi úr is. A cica, aki nem is biztos, hogy cica. Olyan érzékeny lelkű, olyan szeretetéhes, olyan lelkis, hogy minden történés, ami kizökkentheti a saját békés mikrokozmoszából, ki is zökkenti. ITT írtam a csodás gyógyulásáról, melyet a szerek mellett a szeretetünk generált, ezt guillotine alatt is vallanám. Na, szóval: Körmi úr ugyanúgy lélekápolást igényel, mint a másik két pöcsi a családban. Mostanában kevesebbet vagyok itthon napközben, s a cicalegény ezt nagyon megsínyli. Amíg meg nem szokta, hogy gazdimami nincs mindig a közelben, bizony a saját eszközeivel tüntetett: depressziós lett, alig evett, aztán meg jól megsértődött. Hetekig nem állt velem szóba, a végén „odáig jutottunk”, hogy mondtam neki: - Kisbarátom, játszhatjuk ezt, de ha csak nem gondoskodsz a saját táplálásodról, akkor te függsz tőlem, nem én tőled…

Nem könnyű teher ez a felelősség, amit családkohóként viselnem kell. Nem engedhetem meg magamnak a betegség „luxusát”, a pihenést, mert mindenki tőlem függ, az én energiáimból él. A megfázásokat, kimerültséget kihordom lábon, mert nincs időm ágynak esni. Ha kijön a herpesz a szám sarkán, akkor tudom, megint bujkál bennem valami. Bekenem antiszerrel, s megyek tovább. Mert olyan nincs, hogy a kandúrakksi lemerül. Nincs ugyanis másik. :)

(Grafika: Laboncz Edina)