Csak ámulva kapkodom a fejem múlt év vége óta, hogy vérre menő HARC alakult ki – persze csak szóban – azon, hogy mi is a nő feladata. Egyes férfiak véleménye szerint a nőnek a konyhában a helye és ontania kell magából a gyerekeket. Mások szerint harcos amazonként, szingliként kell, mindent könyöklést bevetve, nem tudom én milyen irányító pozíciókat elérnie önmegvalósítás címén.

A nagy online dulakodás közben arról nem esett szó, hogy sokan, sőt rengetegen vannak, akik egyáltalán nincsenek döntési helyzetben. Ugyanis nem lehetnek. Ez is a mai kor sajátossága, amikor harmincas barátnőim, ismerőseim nagy része még meg sem találta az „igazit”. Nemhogy az igazit nem találja, találjuk, de még párjuk, párunk sincs. Beszélhetünk családalapításról, karrierről, de valójában az egyik legnagyobb probléma az elmagányosodás. Elképesztő statisztikai adatok árulkodnak arról, hogy mennyi, de mennyi fiatal van egyedül. És nem szabad akaratából. Saját tapasztalatomból és a környezetem véleményéből kiindulva, manapság a nők nagy részének igenis megvan az a vágya, hogy gyereket szüljön. De nincs kitől!

Sokak számára lassan az anyaság elérhetetlenebb álom lesz, mint egy cég vezetői pozíciójába bekerülni. Amikor arról hallunk, olvasunk, látunk, hogy gyereket kellene szülni, elfog minket a sóvárgás, a düh és a szomorúság. Mert szeretnénk. És velünk, ezekkel a lányokkal, nőkkel nincs baj, nem defektesek, legalábbis nem jobban, mint bárki más, de mégsem találják, találjuk azt, akinek gyereket szülhetnénk. Sokszor feltesszük magunknak a kérdést: mit csinálunk rosszul? Mi a baj velünk? De ha kicsit kutakodunk, rájövünk, hogy semmi. Egyszerűen nincs szerencsénk. Nem tudjuk pontosan, mi állhat a problémánk hátterében. Ráadásul az óra ketyeg, és ettől kétségbeesünk.

Szóval a nőknek nem az jelenti a frusztrációt, hogy most nem bankigazgató, csupán bankigazgató-helyettes pozíciót töltenek be, hanem az, hogy egyedül vannak. Lehet, hogy a munkahelyen úgy tűnik, valaki erős, határozott és bármire képes, de azt senki sem látja, hogy milyen, amikor hazamegy az üres lakásba. Magányos, nagyon magányos. Ahelyett, hogy női kvótát követelünk még a fociválogatottba is, inkább azon kéne gondolkozni, hogyan lehetne ezt az elidegenedett, atomizálódott társadalmat összehozni. Hogyan lehetne a valódi, emberi értékekre irányítani a figyelmet, hogyan lehetne a fogyasztói társadalom emberi kapcsolatokra tett rendkívül negatív hatását visszafordítani, hogyan lehetne közösséget teremteni, ahol a nők és a férfiak valóban egymásra találhatnak.

Sinkovics Szilvia