Hétvégenként, ha van időm, átnézem a nyomtatott sajtót. Tegnap sem volt ez másként. Bekuckóztam a reggeli kávéval és a hetilapokkal a bolyhos barna pléd alá, s érdeklődve lapozgattam. Azt vallom, a tájékozottság még senkinek sem ártott, legfeljebb az ember lánya egyre szomorúbb és kiábrándultabb lesz, ahogy mind többet és többet tud a világról.

A HVG-t például hosszú évek óta mindig hátul nyitom ki, s a Portré rovattal indítok. A heti számban dr. Kiss Gergely vízilabdázóval van interjú. Életútjának rövid ismertetése végén a következő mondatokra lettem figyelmes: „Volt vízilabdás feleségével Szadán él. Néhány hete született meg harmadik lányuk, a nagyobbak 13 és 10 évesek.”

Az első állításra kaptam fel a fejem igazán. Volt vízilabdás a felesége. Nincs neve? De van. Kiss Gergely feleségét Valkai Annának hívják, a gyerekek születése előtt aktív sportoló volt, csakúgy, mint a férje. Már csak azért is méltó lett volna az említésre, mert a Valkai család igencsak sikeres (volt) vízilabdás berkekben: mind édesapja, Valkay Ferenc, mind két testvére, Ágnes és Erzsébet is vízilabdáztak, a válogatott színeiben is. Tehát Valkai Anna a saját jogán is megérdemelte volna, hogy nevesítsék. Azért meg főleg, mert ő az, aki a biztos hátországot biztosítja Kiss Gergelynek.

Biztos vagyok benne, ha Valkai Annával készítettek volna interjút, férjét név szerint említik, az összes titulusával és elért eredményeivel együtt.

Lehet, hogy csak én vagyok manapság jobban kiélezve az ilyesfajta különbségtételre (lásd pl. ITT), de szerintem jogos elvárás a nők részéről, hogy egyenrangúnak fogadjon el bennünket a társadalom minden helyzetben. Természetesen nem arról van szó, hogy elvitatnánk vagy kicsinyítenénk a férjünk sikereit, vagy esetleg érdemtelenül szeretnénk bármilyen dicsfényben is fürdeni. Távol álljon tőlem, ezt a legőszintébben mondom.

De az önérzetemet például nagyon-nagyon bántja, ha engem Vonánénak – mostanában „szegény jó Vonánénak” – titulálnak. Egyrészt rettenetesen rosszul hangzik, olyan, mint egy logopédiai gyakorlat: - Szépen kerekíts, artikulálj: VO-NÁ-NÉ! Másrészt nem így hívnak. Vona-Szabó Krisztina a becsületes nevem, barátoknak Kriszta.

Igen, Vona Gábor a férjem, ez tény. Egyesek olvasatában sikeres politikus, mások szerint meg nem. Ez ízlés, értékrend és vérmérséklet kérdése.

Húsz éve élünk együtt, ő van a reflektorfényben, de az igazság az, hogy ezt a munkát nem tudná nélkülem ilyen lendülettel és elhivatottsággal végezni. Ahogy nem tudná a város legjobb hentese, legmegbízhatóbb könyvelője, vagy a legmenőbb étterem tulajdonosa sem a párja támogatása és ereje nélkül. Így ha bármilyen interjúban, cikkben, vagy baráti beszélgetésben szó esik egy feleségről, szerintem az a minimum, ha néven nevezik. Tisztességből, tiszteletből. Ez ilyen egyszerű.

Borzasztó nehéz manapság a családi életet, a gyereknevelést és a hivatást összeegyeztetni. Legyen az ismert vagy átlagember családja. A feleknek nagyon harmonikusan kell együttműködniük, hogy az a szövetség, amit házasságnak neveznek, olajozottan működjön. Van, hogy a férfi enged és segíti a nőt céljai elérésében, és van, hogy fordítva. Mikor kinek van nagyobb szüksége a segítő kézre és szívre.

Úgyhogy én a mondást, mely szerint „Minden sikeres férfi mögött áll egy nő”, a következőképpen módosítanám: „Minden sikeres férfi MELLETT áll egy nő.” Aki bátor, határozott, gondolkodó, vállalja magát és a véleményét, aki önálló entitásként, s nem a férje árnyékaként vagy meghosszabbított testrészeként él.

Ez nagyon fontos. Mert ha mi is engedünk a nyomásnak, s puszta árnyékként tekintünk magunkra, akkor az idők végezetéig név nélküliek leszünk. Volt vízilabdázók, Vonánék, egyeskék, ketteskék… Pedig minden ember – nő és férfi - megérdemli, hogy néven nevezzék.