Magyarországon minden, ami az átlagostól eltérő, bírálat tárgya: túl okos, túl izmos, túl vékony, túl emancipált, papucs, ne vidd túlzásba, elég lesz már, becsüld meg ezt is, egyél rendesen, hogy mondhatsz ilyet…! De az átlagos is, mert az meg nem tökéletes: azért neki is van narancsbőre, görbe lába, bolti melle, lóg, túl kicsi, túl nagy, eláll a füle, nem becsüli meg, jé...
Egyrészt elképesztően intoleráns világban élünk. A tolerancia a legtöbb embernél abban merül ki, hogy maximális megértést vár a saját nézőpontja, problémája, helyzete iránt, de képtelen elfogadni vagy akárcsak a megértés szándékával közeledni a másik ember nézőpontja vagy nehézségei felé. Még a végén szembesülnie kellene azzal, hogy nem csak a másik, hanem ő maga is az identitása, élményei, érzései által befolyásoltan alakítja ki véleményét, viselkedését, attitűdjeit. Márpedig ő igenis objektív! Másrészt pedig azért „jó” másokat kritizálni, fogást találni (keresni) rajtuk, mert addig sem kell a saját problémájával szembenéznie. Simuljon csak bele a másik is a konformizmusba, különben még tükröt tartana, amibe senki sem szeretne belenézni…
Valóban a „jó dolgunk”?
Egyes problémák, esetek - valamiféle közhangulat alapján - állandó kritika céltáblái, mások pedig teljes természetességgel elfogadottak, mint az élet sajnálatos, de kikerülhetetlen velejárói.
Bizonyos jelenségeket, legyen szó depresszióról, anorexiáról, „kezelhetetlen” gyerekről, drog- vagy más függőségről, öngyilkosságról vagy számos egyéb jelenségről, a magukat erkölcsi fölényben érzők – mert ők épp nem ezzel, hanem egyébként mással küzdenek, amit észre sem vesznek, amíg testi tünetük nincs, értelmezni pedig még akkor sem akarják – előszeretettel bírálnak, kritizálnak, róják fel annak, aki ebben érintett (és az érintettek családtagjainak is!). Ezek a problémák általában a „jó dolgában már nem tud mit kezdeni magával” vagy a „régen is nehéz volt, mégis elboldogultak az emberek” megítélés alá esnek.
Ugyanakkor magas vérnyomásra gyógyszert szedni, érelmeszesedni, szemüveget hordani, mandulát kivetetni, ínysorvadni, cisztával élni – ezek mintha véletlenszerűen és kikerülhetetlenül potyognának az emberekre: mintha az adott személynek nem is lett volna gyerekkora, felmenői, neveltetése, párválasztása, döntései, lakóhelye, társadalmi környezete.
Miért elítélendőbb a „hiszti”, a dühkitörések, az alkoholizmus, a drogfüggőség (tényleg elítélendők?), mint a hörghurut, tüdőgyulladás, a pattanások vagy a hüvelygomba?
Hogy lehet az, hogy társadalmi méretekben fel sem merül: az ok és alap ugyanaz – a fel nem ismert és feldolgozatlan sérülések, traumák hatása, kontraproduktív sémák alkalmazása, a társadalmi konformizmus nyomása-visszahúzása, megfelelési kényszer, menekülés, családi minták, óvodai-iskolai, társadalmi hatások?
A jelenlegi nyugati társadalmakban, Magyarországon is, a traumák és egyéb sérülések (miatti maladaptív működések) lelki következményeit – az ok-okozati összefüggések teljes figyelmen kívül hagyása vagy legalábbis elbagatellizálása, gyakran gúny tárgyává tétele mellett – általában szégyenteljesnek tekintik, egyúttal stigmatizálják az abban érintetteket. A testi következményeknél az ok-okozati összefüggésekkel kapcsolatban pedig totális a vakság: ez a szemléletmód azonban a gyógyulás és gyógyítás útját, módját végképp teljes mellékvágányra tereli.
A gyógyszer bennünk van
Az óvodában verekedő gyerek jellemzően „neveletlen, rossz, kezelhetetlen”, s ha elkezdik - a felszínt kapargatva - keresni az okát, ezt leginkább a fegyelmezés hiányosságaiban vélik felfedezni, s még véletlenül sem a környezetéből felé érkező nem normális hatásokra adott „normális” reakcióként értelmezik. Ha pedig szemüveges lesz, vagy romlik a hallása, mert nem akarja meglátni, meghallani a környezetében zajló dolgokat, akkor „szegényke, de hát erről senki nem tehet, már az apja/anyja is szemüveges volt ennyi idősen, ilyen fajták”. Jjja… Még véletlenül sem mondják ki, hogy a gyerek a probléma kezelésének – elnyomásának – módját másolja éppen a családban…
Amikor a gyerek furán viselkedik, nem kiegyensúlyozott, megbetegszik, akkor a mindenkori környezete – óvoda, iskola, család – nézzen magába, milyen hatások érték részéről a gyereket, hogyan működik ő maga, milyen hatásra reagált a gyerek teste-lelke a maga eszközeivel. Ezen a ponton nyilvánvalóan látszik: nem csak önmagunk testi-lelki egészségére tekintettel, hanem szülőként gyerekeink miatt is felelősek vagyunk azért, hogy megértsük önmagunkat, viselkedésünket, érzéseinket, mozgatóinkat, tudatosítsuk a minket ért hatásokat, feldolgozzuk őket; másképp öntudatlanul is mérgezzük gyerekeinket.
Azonban mindaddig, amíg az uralkodó közhiedelem szerint a gyógyszer az, ami meggyógyítja a testi-lelki nyavalyát, addig valódi gyógyulásra senki ne számítson, hiszen minden betegség mögött a lélek kényelmetlenkedése húzódik meg.
A valódi gyógyulás sokkal hosszabb, rögösebb út, mint „beszaladni” az orvoshoz, írjon fel valami pirulát a problémára, már ha létezik szer az adott tünet elnyomására. Ugyanakkor megéri rálépni erre a rögös útra, amely minden nehézsége ellenére rendkívül izgalmas és szórakoztató tud lenni: hallgatni a legbelső megérzéseinkre, testünk jelzéseire, felismerni a valós igényeinket (azt, hogy vannak!), kimondani azokat, elkerülendő, hogy helyette a test jelezzen, nem szégyellni adott esetben segítséget kérni, megtalálni azokat a személyeket, akik ebben támogatnak, biztatnak, s nem hagyni teret azoknak, akik elbizonytalanítanak, lebeszélnek, saját negativitásukkal visszahúznak.
A gyógyulás ott kezdődik, ahol az egyén eldönti: meg akarja ismerni betegsége, rossz közérzete okait, és nem fél szembenézni azzal, amit talál.
Cserhalmi Ágnes
