Életünk egy adott pillanatában belátjuk, máskor talán nem: az ember társas lény, küzd a magány, az elszigeteltség ellen. Olykor pánikszerűen, máskor - úgy tűnik - csak „lazán”, ám küzd azért, hogy legyőzze az egyedüllét érzését. Ironikus az az összefüggés, ahogyan a kinyíló, globalizálódó, elvekben a lehetőségek tárházát nyújtó, az egyén belső sugalmazásainak (vágyainak) kibontakoztatásán alapuló „nyugati” berendezkedés tömegesíti, intézményesíti a magányt, a társadalmi elkülönülést. Európában a legtovább a keresztény filozófia általi megközelítés biztosította a társadalmi stabilitást, eszerint az ÉN csak a TE felé való megnyilvánulásokban teljesedhet ki. Az emberre nem társadalmi helyzetének (társadalmi viszonyainak) tükrében tekintett, hanem magát a társadalmat gondolta az emberi kapcsolatok kusza hálózatának. Ennek az alapja pedig a szeretet.
A szeretetre való éhség talán nagyobb, mint valaha. Sajnos, igen sokan a szeretet esszenciáját úgy ragadják meg, hogy őket szeretik és nem ők szeretnek (megfelelően). A fogyasztás alapú társadalom szeretetpótlékai jelentik az ópiátot: a hatalom, a pénz, az elismerés (a karrier) minden eddiginél fontosabbá váltak, ezeknek a céloknak százmilliók rendelik alá az életüket, pedig a kulcs a szeretetben, az egymáshoz való viszonyulásban rejlik, nem abban, hogy ezek által legyen bárki szeretetre méltó. Amennyiben a magány elleni küzdelem egyszer kudarcba fullad, néhányan a kirekesztettség tudat alatt nevelgetett spiráljába kerülnek.
Engem nem értenek meg! Más vagyok! Nem vagyok elég jó! Miatta mentünk szét! A körülmények miatt mentünk szét! Azért hibáztam, mert „skorpió” vagyok! A magány érzetének elviselését segíti a kirekesztés; vagyok én, és van a többi, az életem alakulásáért a felelősség nagy része nem a vállamat nyomja. Csakhogy a vegetálás állapotában nem bontakoztathatók ki az emberben lakozó képességek, a személyiség visszafojtásra kerül. Persze ez valahol önvédelmi reflex is, hiszen a saját felelősségünk beismerése, például annak elismerése, hogy jelen állapotunkban nem vagyunk képesek őszintén („jól”) szeretni, óriási teherként nyomná a vállunkat. Ez az állapot lehet tartós is, vagy idővel előkerülhetnek az ópiumok: a karrierizmus, az alkohol, a drogok, a mértéktelen sport, a céltalan szex. Mókuskerékbe lehet kerülni, hiszen az alapproblémát ezek a dolgok nem oldják fel, ezért több és/vagy jobb kell belőlük. A szerelem nélküli szex is csak a kötődés pillanatnyi illúzióját adja, a tudatban megbújó magány érzésének lufija a háttérben - sunyi módon - egyre csak fújódik. A magányosságnak, a teljesség hiányának, a tökéletlenségnek, az esendőségnek a felismerése fájdalommal, a sérülékenység érzésével jár, azonban ezek elfogadása már felszabadulást hozhat. És igen, a jövőben is lesznek csalódások! De a majdani boldogság nagyságának, értékének, megbecsülésének fokmérője utólag az lesz, hogyan jutottunk túl, dolgoztuk fel, és miként tanultunk a korábbi csalódásokból, így leszünk képesek „csak” szeretni.
Ember Zoltán