Tudja, Ági, hányan ültek maga előtt abban a fotelben, akik azt mondták, bárcsak annak idején észrevették volna a szüleik, mennyire rosszul érezték magukat az iskolában, és bárcsak elvitték volna őket onnan?... – tette fel a kérdést bátorítólag a pszichológus, amikor elbizonytalanodtam abban, hogy egyáltalán fontolóra vegyem-e az iskolaváltást a fiamnál. Éppen azt jártuk körül közösen gondolkodva, kezdjünk-e másik iskolát keresni a gyereknek, vagy megtanítsuk őt a meglévő körülményekkel és adottságokkal együtt élni. Ugyanis korábban már óvodát is váltottunk, ami életünk egyik legjobb döntése volt, az iskolaváltás gondolatának felmerülése azonban nem kevés nyugtalansággal töltött el minket, szülőket (csakúgy, mint a kilátástalannak tűnő, adott iskolai szituáció).

Végül úgy döntöttünk, marad a gyerek az iskolában, és megtanítjuk őt közösen arra, hogyan kezelje azokat a helyzeteket, amelyekkel ilyen fiatalon még nem kellene szembesülnie, de a jelen társadalmi helyzetben semmi garancia nincs arra, hogy más iskolákban ezek ne fordulnának elő. Előfordulnak. Mert már tömeges, már társadalmi jelenség: így vagy úgy, ilyen-olyan tünetek formájában begyűrűzik a felnőttek beteg világa a gyerekekhez, és az iskola általában nem tud mit kezdeni vele. Pedig meg kellene óvnunk, burokban kellene tartanunk a gyerekeinket ennyi idős korukban, meg kellene kímélnünk őket ezektől a hatásoktól, ne sérüljenek, így válhat ugyanis belőlük egészséges felnőtt, ezáltal lesznek majd képesek az élet kihívásaira jól megfelelni.

Iskolát ugyan, hosszas mérlegelés után, végül nem váltottunk, figyelemmel az összes körülményre, a lehetőségekre, adottságokra, óvodát azonban, annak idején, mint már említettem, igen: két év után elvittük a fiunkat a körzetes óvodából, mert olyan hatások érték ott a gyerekeket, amelyek rendkívül hátrányosan befolyásolták testi-lelki fejlődésüket. Nem csak a mi gyerekünkét, másokét is. A többi szülő – néhány bizonytalan kivételével – azonban nem volt hajlandó meglátni és tudomásul venni a gyereke problémáját (pedig volt neki!): sem az óvodai bánt(almaz)ásban rejlő okokat, sem pedig az ezzel összefüggő tüneteket.

Minket viszont utáltak, amiért nem hagytuk, s léptünk a gyerekünk érdekében. Máskülönben ugyanis ezeknek a szülőknek a saját tanult tehetetlenségükkel és nemtörődömségükkel kellett volna szembesülniük. Azzal, hogy a saját gyerekeikért képtelenek voltak kiállni.

Ebben az óvodában, többek között, rendszeres volt a megszégyenítő, megalázó büntetés, sarokba állítás, a gyerekek meghazudtolása, saját szüleik degradáló módon történő említése stb., s ha a gyerek ezekből bármit elmesélt otthon és a szülő rákérdezett az oviban, akkor rögtön megfenyítették a gyereket az óvodapedagógusok, hogy már megint „árulkodott” otthon.

Előfordult, például, hogy két négyéves gyermek (ikertestvérek), játékból kinyomott egy nagy adag folyékony szappant a mosdóban, s amikor ezt az óvónők észrevették, retorzióként az óvoda összes csoportszobáján végighurcolták, minden szoba közepére kiállítva, nyilvánosan megszégyenítve őket:

„…és mondanunk kellett nekik, hogy szégyelljétek magatokat” - mesélte a fiam.

Az ikrek klinikai szakpszichológus apukája és bölcsész-jogász anyukája nem értették, hogy hatévesen mitől rajzoltak még fecskefészeknél nem többet a gyerekeik, de fel voltak háborodva, amikor én szóvá tettem a vezető óvónőnél az óvodában zajlott esetek sorában az ikrek történetét is (név nélkül), mert nekik, szülőknek (!), milyen rossz volt újra belegondolni, mit élhettek át a gyerekeik két évvel korábban…

Nem szeretném bő lére ereszteni a hajmeresztő történetek sorát. Most egy rövid példán keresztül azonban felvillantom, hogyan hat a gyerekekre, ha benne hagyjuk őket abban a közegben (azaz kiszolgáltatjuk őket), ahol a felnőttek súlyosan visszaélnek a helyzettel, belegázolnak a gyerekek testi-lelki integritásába. Azaz: miként lehet beleverni (szó szerint) a gyerekeket abba, hogy megszokják az igazságtalan, méltatlan bánásmódot, testi-lelki integritásuk sértését.

A fiam már néhány hónapja az új óvodába járt, s a következő beszélgetésre lettem figyelmes Huba és a kis barátja – aki még mindig a régi oviba járt – között:

Peti, a barát: Liza néni igenis jó óvónéni!

Huba, a fiam: De Peti! Liza néni összetekert felnőtt újságpapírral meg lábassal csapkodta a fejünket!

Peti, a barát: Az enyémet is csapkodta, de engem nem zavart!

Végül is, mindent meg lehet szokni, nem igaz?!

Később pedig a következő eszmecsere zajlott köztük:

Huba, a fiam: De Peti! Liza néni velünk építtette újra Ákosék várát, pedig nem mi bontottuk le!

Peti, a barát: Nem baj. Liza néni nem látta, ki bontotta le, és mi szoktunk olyan csibészek lenni, hogy belőlünk nézte ki. Huba, vannak dolgok, amiket tűrni kell!

És még mit kell tűrni?!

Liza néni, akinek olyan módszerei voltak, hogy a pszichológus – az óvodaváltás kapcsán is konzultáltunk vele – azt mondta, amiket tett, azok miatt feltehetően elmozdítják az állásából: kapott egy írásbeli figyelmeztetést, és ma vezető óvónő!  Persze, egy másik óvodai csoport hasonlóan „legendás” óvónője is szép karriert futott be: Vera néni, aki úgy csukta össze az ágyat, hogy benne volt a gyerek, valamint úgy szájon verte az óvodást, hogy annak felrepedt és vérzett az ajka (s arra hivatkozva nem csapták ki, mert már csak két éve volt a nyugdíjig, és mi lenne szegénnyel), mikor végül nyugdíjba ment, kitüntetést kapott harmincéves pedagógiai munkásságára tekintettel!

A szülő, aki nem képes kiállni a gyerekéért, hanem magára hagyja és kiszolgáltatja az intézményi – emberi – önkénynek, a saját nyomorát termeli újjá az utódjában.

Majdnem elfelejtettem: Petinek pedig ma olyan tanító nénije van, aki mellől folyamatosan Liza néni után sír…