Az alábbi történet bármelyikünk gyerekével megtörténhet, ha olyan osztálytárssal kerül össze, aki szerzett sérülései folytán zaklató, bántalmazó, s a környezetükben élő felnőttek nem ismerik fel, nem kezelik ennek megfelelően a jelenségeket. A csúfolódást, verekedést, nem-játszom-veled típusú kiközösítést a felnőttek gyakran – tévesen – a gyerekek közti „természetes” rivalizálás, „dominanciaharc” részének tekintik. Összemossák az ártalmatlan mókát a bántó célzatú csúfolódással (verbális zaklatás), a valódi konfliktust az egyoldalú megvetésből és lealacsonyításból táplálkozó bántással (verbális, illetve fizikai zaklatás), az eseti összeveszést az önértékelést módszeresen leépítő és elszigetelő tudatos kiközösítéssel (kapcsolati zaklatás).
Ezáltal a zaklatás különböző megnyilvánulási formáit – azokat fel nem ismerve – a felnőtté válás természetes velejáróinak tekintik, nem pedig akadályainak. Azonban, ha a közösség megtűri vagy elnézi a zaklatást, annak rendkívül romboló következményei lehetnek, mind az áldozatra, mind a teljes közösségre nézve.
A téma kimeríthetetlen. Terjedelmi korlátok miatt most egy iskolapéldáját hoznám a zaklatás jelenségének, egyes megnyilvánulási formáinak, valamint következményeinek egy képzeletbeli – tanító néninek címzett – szülői levél formájában.
Levél a pedagógusnak
Kedves Tanító Néni! Az alábbiak miatt fordulok Hozzád.
Gyermekünk, Csaba büszke első osztályosként lépett be az iskola kapuján. Könnyen és jól tanult a kezdetektől. Az iskolai feladatait saját hatáskörének tekinti, minden napra maga pakol és gondoskodik a felszereléséről. Már szépen olvas. (A Vad Focibanda negyedik köteténél tart éppen.)
Egy idő után azonban nem érezte jól magát az iskolában. Szorongott. Az ősz és tél folyamán számos alkalommal jeleztük Neked és kértünk segítséget Tőled a helyzet megoldásában, mivel Csaba folyamatos, mindennapos tettleges és verbális zaklatást, bántalmazást szenvedett el osztálytársától, Krisztiántól. A teljesség igénye nélkül, a következőket tette Krisztián Csabával:
- hónapokon át napi gyakorlatként váratlanul, minden előzmény, interakció nélkül ököllel, nagy erővel megütötte Csabát a nemi szervén, és elszaladt
- naponta csúfolta, becsmérelte, gúnyolta
- zsarolta, kicsalta az összes focikártyáját, s nem adta vissza
- rendszeresen kiközösítette – a többi fiú félt attól, hogy hasonló helyzetbe kerül, ezért behódolt, beállt a sorba
- naponta többször durván megütötte
- naponta közvetlen közelről felé ütött ijesztgetési, félelemkeltési céllal, valamint közvetlen közelről az arcába kiabált: „Haaa!”, majd amikor Csaba elrántotta a fejét: „Mi van, félsz?”.
Decemberi figyelmeztetés: a fagyi hamarosan visszanyal
A decemberi fogadó órán volt alkalmunk hosszabban is beszélgetni a fentiekről, s jeleztem, hogy a napi szintű orvul fütyire támadás, fent említett ijesztgetés, félelemkeltés, a társaság tematizálása valakinek a kiközösítésére, közös csúfolására, valamint az ellenszegülők megfélemlítése és más hasonlók a módszeres zaklatás megnyilvánulási formái, s ezek még mindig nem csillapodtak. Azt is elmondtam, hogy ez idáig nem adtam olyan tanácsot a gyereknek, hogy védje meg magát, hanem azt, hogy kérjen segítséget, mivel tudom, hogy az agresszió agressziót szül, valamint, hogy a gyerek saját percepció alapján érez valamit támadásnak vagy nem, ezért hosszabb távon olyan helyzetet is támadásként értékelhet, ami valójában nem az. Ugyanakkor a zaklatás gyakorlatilag változatlan formában folyamatosan megvalósult hónapok óta. Segítséget, helyzetmegoldást az iskolától, a tanítótól vártunk, mivel ott történtek ezek az események, ott érték ezek a hatások a gyereket nap mint nap, többszöri jelzésünk ellenére.
Ezen a decemberi fogadó órán kifejezetten jeleztem, hogy ez a bántalmazás – vagy akár azt is mondhatnánk, terror – amellett, hogy szorongásos tüneteket alakított ki Csabánál (folyamatosan készenléti állapot, hirtelen felé fordulásra ijedten elrántotta a fejét, magában beszélt, tikkeléses tünetek megjelentek és felerősödtek, sírt, szorongott, a fütyit minden este sírva mosta, s ezzel a mai napig vannak problémák), oda fog vezetni, hogy egyszer elemi erővel kitör a gyerekből minden, ami felhalmozódott benne az elszenvedett zaklatásoktól, és onnantól kezdve ez kontrollálhatatlanná válik, mint egy elszabadult ágyúnaszád. És ez talán még mindig jobb (neki, nem a közösségnek), mintha maga ellen fordulna.
Azt kérdezted ekkor, hogy szerintem (!) mi legyen: leüljünk-e Krisztián anyukájával beszélni hármasban… Erre azt válaszoltam, hogy én már próbáltam telefonon erről beszélni, de nem volt eredményes. Nem gondoltam, hogy a szülőt nekem kellett volna szembesítenem a zaklatás tényével, természetével és következményeivel. Valamint, ezt a problémát, mivel az iskolában történtek meg az események Csabával, ott kellett volna helyben kezelni és megoldani.
Ezután tovább folytatódtak a fenti jelenségek, így mentünk el karácsonyi szünetre. Csaba ekkor már nagyon rossz lelkiállapotban volt, ezért megbeszéltük, hogy mivel ezidáig nem kapott megfelelő védelmet az iskolában, megvédi magát.
A fagyi most már tényleg visszanyal: az áldozat felveszi a kesztyűt
Januárban már az első tanítási napon azzal jött haza Csaba, hogy Krisztián megint megütötte a fütyijén a szokásos módon, de nem mert szólni Neked, mert ő már nem bírta tovább, megütötte ezután, emiatt Krisztiánt, és félt, hogy beírást kap verekedésért. Jeleztem Feléd s akkor azt mondtad, ilyen esetben is szóljon Neked Csaba, vagy ha nem mer, írjak sms-t, ha ilyen történik. Azon a héten még két ilyen alkalom történt, írtam sms-t. Ekkorra azonban Csabának elég volt, mivel hónapokon keresztül nem tudták őt megvédeni, így kézbe vette a dolgokat, elkezdte megvédeni magát. Rájött, hogy ha elég nagyot üt, akkor Krisztián nem meri megütni, vagy legalább elégtételt vesz, ha mégis megüti. Csabából elemi erővel tört fel, ami eddig a zaklatás miatti megalázottság-érzés, bénultság, tehetetlenség okán felhalmozódott benne. Csaba rájött, hogy meg kell védenie magát – és ezt hatékonyan meg is tudja tenni – mert más nem védte meg őt az iskolában. És rájött, hogy ereje van, és elkezdett másokkal szemben is kiállni magáért.
És január közepén, ebben a tanévben először, egyenes derékkal ült az ebédlőasztalnál. Nem összeszakadva, mint addig.
Csakhogy nem véletlenül jeleztem decemberben, hogy a zaklatásnak hosszú távú következményei lesznek, ha a felnőtt nem oldja meg a problémát (a gyerektől ez nem várható el), ha az iskola nem védi meg Csabát, és nem számolja fel a zaklatást, nem szolgáltat igazságot. Többek között, a gyerekem további testi-lelki sérülésektől való védelme mellett, el akartam kerülni egy olyan helyzet kialakulását, hogy Csabát kezeljék problémásként akkor, amikor a zaklatástól-meg-nem-védés eredményeként a helyzet „átfordul”, és a bántalmazottból „kicsap” a bántalmazás hatása. Ez ugyanis várható következménye volt a helyzetnek, mivel ilyen a természete a zaklatásnak, ezt előre jeleztem. A másik várható következmény ilyen helyzetben, hogy az áldozat maga ellen fordul. Ez utóbbinak is voltak jelei Csabánál: önbizalomvesztés, csökkentértékűség, értéktelenség érzése, depressziós tünetek, ő nem akar élni, Krisztián a menő, ő egy senki stb. és erre is felhívtam a figyelmet korábban.
… és a leves kifut
Az alábbiakban sorra venném, milyen – kifelé irányuló, a közösségre is visszaható – hatása van annak, ha a folyamatos bántalmazásnak kitett személy, jelesül egy gyerek kénytelen magát megvédeni, mert őt nem védték meg azok, akiknek ezt meg kellett volna tenniük, akiknek a gondjaira bízták. Helyette hónapokon keresztül kellett elszenvednie a megalázástatásokat, bántalmazást, tehetetlenségérzést. (A befelé irányuló hatásokra most nem térnék ki részletesen.)
- Először is leszögezi, neki ne beszéljenek olyanok, akik őt nem védték meg. Számára hiteltelenné válik, amit viselkedés és társadalmi együttélés témában (vagy egyébként bármiről…) az a személy mond, akinek őt meg kellett volna védenie, de ez elmaradt. Helyette hónapokig viselnie kellett a terrort, megalázást, lelki-fizikai-kapcsolati bántalmazást.
- Megvédi magát – visszaüt, visszaszól, visszaad – amilyen formában és akkor, amikor ez éppen sikerül. Ezek minimum a következő, további problémákat generálják:
- A gyerekben további frusztrációt idéz elő, hogy erőszakosnak kell lennie, erőt kell demonstrálnia. Megviseli a magáért való kiállás ezen formája, mert alapvetően nem ilyen a természete.
- Nem tud mértéket tartani, határtalan a visszacsapás, mivel az összes eddig felhalmozódott indulat elemi erővel tör belőle felszínre.
- A „kicsapódás” irányíthatatlan. Felfokozott idegállapotában már bárkire indulatosan reagál, nem csak a bántalmazójára.
- Felfokozott idegállapotában azt is támadásnak érzékeli, ami nem igazán az; (meg)bántást felnagyítva érzékel, emiatt hirtelen és erőszakos reakciói vannak bárki felé. Az áldozatnak torzul a valóságérzékelése a bántalmazástól: a bántalmazás során egy ideig azt sem érzékeli bántalmazásnak, ami az, később pedig, miután tönkrement a bántalmazásban, de próbál felállni belőle, már olyat is bántalmazásként érzékel, bárkitől, ami nem az.
- Mivel meghozza számára a kívánt eredményt az erőszak alkalmazása, ez azt az érzetet keltheti benne, hogy egyéb problémás helyzetek megoldására is használható az erőszak. Előbb-utóbb használja is.
- „Rátanul” az erőszakra, azaz rájön, hogy „sikerre” viszi a helyzetet az alkalmazott erődemonstráció, ezért a továbbiakban provokálhat: akár a zaklatóját, hogy törlesszen az elszenvedett sérelmekért, akár mást, hogy erőt demonstráljon, kicsit jobban érezze magát.
- Előfordul, hogy a reagálása késleltetett: mivel nem mindig tud azonnal reagálni valamilyen sérelemre, ezért később jön ki belől a reakció. Olyan, mintha ő kezdené a bántást, pedig valójában még reagál.
- A zaklatás áldozata előbb-utóbb internalizál. Azért, hogy ne utálja magát és a tehetetlenségét az elszenvedett helyzetek miatt olyan nagyon, ne érezze magát annyira megalázva: az őt bántalmazó egyes módszereket nem tekinti a bántalmazás, megalázás eszközeinek („így akkor engem sem aláztak meg”), ellenben/ezért maga is elkezdi gyakorolni azt másokon, így adva tovább legalább egy részét annak, amitől ő maga is szenvedett.
- A fenti pontok és problémák bármilyen kombinációban egyszerre is felüthetik a fejüket egy zaklatás áldozatának esetében. Ilyenkor a zaklató „már csak egy kávét kér”, mert áldozata már „saját jogon” is problémássá válik a közösség számára!
A zaklatás és bántalmazás természete
A bántalmazás sejtszinten változtatja meg az áldozatot. Eleinte lebénul, tehetetlen, aztán – szerencsésebb esetben – túlélési, megküzdési technikákat választ. Többek között ezért sem várható az áldozattól, különösen nem egy gyerektől, hogy egyszerűen „lépjen túl a sérelmein”. Segítségre van szüksége. A problémát pedig akkor lehet kezelni, ha annak okát megnevezzük, azaz, hogy a gyerek háromnegyed éven keresztül nem kapott megfelelő védelmet az őt ért folyamatos terrortól, zaklatástól ott, ahol ennek ki volt téve.
A zaklatás nem egy valódi konfliktuson alapul. A zaklatás oka és alapja a zaklatónak az áldozata(i) iránt érzett megvetettség-érzése. Elnyomandó a bántalmazás okán esetleg előálló belső konfliktusát, lealacsonyítja áldozatát: „oka” legyen a bántalmazásra. Mert bizonytalan személyisége, éne így akar hatalmat, uralmat nyerni mások felett. Azáltal, hogy lenyomja. Mert rendkívül sérült, már egy egyenrangú kapcsolatot is akként érzékel: őt legyőzték.
Ezért is nem lehet csak úgy „összebékíteni” a zaklatót és áldozatát. Egy „béküljetek ki” (mi miatt is?) maximum képmutatásra tudja nevelni a gyerekeket: úgy kell jó viszonyt színlelni, hogy valójában nincs, valamint, annak ellenére, hogy a valós probléma nem kerül megnevezésre, feloldásra.
Számos oka lehet annak, ha valaki egy iskolai közösségben zaklatás célpontjává és áldozatává válik. Miért lett Csaba a zaklatás első számú célpontja és áldozata? Csaba – több pszichológus szerint is – vezéregyéniség. Ez nem jelent az ő esetében direkt irányítást, de sokaknak példa, követik. Intelligens. Könnyedén tanul, jól sportol. A zaklatója számára nyilvánvalóan „veszélyt” jelentett az osztályon belüli dominancia szempontjából. Nem véletlen az sem, hogy a napi terror Csaba nemi szervére irányult...
Más, osztálybeli fiúk szülei részéről nem volt kivételes, hogy a gyerekük védelme érdekében – mivel nem láttak más lehetőséget – szóban vagy fizikailag megfenyítették, megfélemlítették Krisztiánt, ne merje bántani a gyereküket. Mi tisztában voltunk azzal, a zaklató egy eleve sérült, szenvedő gyerek. Erre tekintettel, valamint azért, mert a végsőkig számítottunk rá, az iskolai tartózkodás során a gyerekünk védelmet kap a zaklatástól, és ez a helyzet megszűnik, mi nem éltünk ezzel a módszerrel.
Az iskolának teherré válik az áldozat és megküzdési technikája
Kedves Tanító Néni! Jelezted, hogy gyermekünk az utóbbi időben nyugtalan, hirtelen felcsattan, kineveti, kicsúfolja társait, verekszik, nehezen kezelhető, indulatos. Mostanában rossz magaviseletre utaló beírások tarkítják az üzenő füzetét. Szerinted keressek neki terapeutát, mert ez a helyzet tarthatatlan, Csaba lassan „rosszabb, mint Krisztián”.
Aha!
A háromnegyed éven át tartó testi-lelki-kapcsolati zaklatás és terror megtette hatását. Ennek folyamatos elszenvedésétől a fiam jelentős mértékben sérült. Nem lenne igazságos, ha most hirtelen Csaba vinné el a balhét, és kiírnák a rendszerből, miután hónapokig hagyták szenvedni egy zaklató osztálytársától, a társa terrorizálhatta, s amely helyzetnek a változása nem az iskolai hatékony beavatkozásnak köszönhető (ez ugyanis elmaradt), hanem a gyerek megküzdési stratégiájának, annak minden mellékhatásaival együtt, amivel most az iskolának baja van. És amivel kapcsolatban előre jeleztem, mi várható, ha a gyerek nem kap védelmet.
A gyerek természetesen kapni fog pszichoterápiás segítséget.
A jelenlegi helyzetet nem lehet megoldani anélkül, hogy az okát megneveznénk: az elmúlt háromnegyed évben az iskola hagyta, hogy Csabát az osztálytársa naponta módszeresen zaklassa, terrorizálja, s nem nyújtott neki védelmet, nem tudta elejét venni a zaklatásnak.
Az iskola nem lépett közbe, nem szakította meg az erőszak körforgását. Ilyen helyzetben óriási felelőssége és szerepe van az iskolának, mivel az események ott történnek, iskolai szituációkban.
Zárógondolatok
Kedves Tanító Néni! A pedagógiának csak egy részét teszi ki az, hogyan adjuk át érdekesen a tananyagot, hogyan kérjünk számon és motiváljunk. Azt gondolom, ma a különféle iskolai mérőszámok a pedagógiai tevékenységeknek csak ezt a részét mérik. Nem mérhető, nem mérik, és nem is esik megfelelő hangsúly az iskolában az emberi viszonyokra, a különféle helyzetek, jelenségek felismerésére, feltárására, megoldására. Pedig a jövő generációjáért – aki ma átlagosan napi nyolc órát tölt az iskolában, reggel nyolctól délután négyig – minden tekintetben felelősek vagyunk. A felelősség nem csak abban áll, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű tananyaggal telepakoljuk a rendelkezésre álló helyet a fejekben, hanem abban is, hogy felkészítsük, segítsük őket emberré válni, emberként élni a világban.