Az elmúlt alkalommal ITT írtam arról, hogy egy általános iskolában a tanárok az iskolaudvaron felsorakoztatták a lányokat, hármasával behívták őket egy terembe, ahol a gyerekeknek le kellett húzniuk bugyit magukról: belenéztek a fenekükbe, hogy el tudják dönteni, ki végezte a dolgát a vécé mellé. A hír futótűzként terjedt a különféle hírportálokon.

A témában napvilágot látott cikkekhez fűzött olvasói hozzászólásokból számomra az tűnt ki, hogy az olvasók jelentékeny hányada nem a gyerekek megalázását, testi-lelki bántalmazását látta a történtekben, hanem „nevelhetetlen” gyerekeket vizionált, meg túlzott liberalizmust kiáltott. Ezek a kommentelők nem gondoltak bele a gyerekek helyzetébe: milyen körülmény, előzmény vezethetett oda, hogy valaki a vécé mellé végezte a dolgát, hiszen senki nem születik „nevelhetetlen”-nek. Az említett kommentelők nem éreztek együtt azon lánygyerekekkel sem, akik a mosdót rendeltetésszerűen használták, mégis – csoportosan, egymás és több felnőtt előtt – le kellet tolniuk a bugyijukat, és meg kellett mutatniuk a végbélnyílásukat. És nem próbálták meg elképzelni annak a kisdiáknak a helyzetét sem, „aki miatt” ezen az egész megalázó procedúrán a többi lánynak is végig kellett mennie. Meglett a „tettes” a lányok között egyáltalán? (Erről nem szól a fáma.) Nos, ha meglett, akkor innentől kezdve róla mindenkinek az fog eszébe jutni, nem csak az iskolában, hanem az egész településen: ő az, aki a vécé mellé szart. (Remek personal brand!) Végig fogja kísérni az egész gyerek- és kamaszkorát, sőt, ha a településen marad, akkor a felnőttkorát is.

A kommentelők ezen csoportja minden indulatát, frusztrációját zsigerből a gyerek(ek)re borította.

Azóta pedig olyan információk is napvilágot láttak, hogy időközben a megalázásban, bántalmazásban érintett gyerekek szülei petícióban, aláírásaikkal kérik a tanárok meghurcolásának mellőzését, kiállnak mellettük, szolidaritásukról biztosítják őket, mert szerintük ettől az egy esettől eltekintve jó pedagógusok, és „az én kislányom nagyon szereti, ragaszkodik ahhoz a pedagógushoz”. (Arról már nem is beszélve, hogy maga az igazgató is kiállt a bugyilehúzós tanárok mellett: „egyébként” kiváló pedagógusok, a gyerekek szeretik őket…)

Nos, a gyerek így működik. Akkor is szereti a szülőjét, gondozóját, a hozzá érzelmileg nagyon közel álló személyt, és ragaszkodik hozzá, ha bántalmazza. Mert gyermeki lelke nem bírja azt el, hogy a szeretett személyt, akire felnéz, rossznak lássa. Vagy azt a személyt, aki benne hagyja őt egy bántalmazó közegben! Inkább meghasonul. És magát hibáztatja.

Ezért rendkívül káros a gyereket bántalmazó közegben hagyni, ahol megszokja, hogy ő ezt érdemli, mert ő rossz.

A fiamat két év után kivettük az akkori óvodájából, és máshova vittük. Huba hónapokkal, évekkel később is ilyen és ehhez hasonló párbeszédet folytatott a barátjával (aki még két évet lehúzott abban a bizonyos oviban):

Huba: De Zalán, Liza néni összetekert felnőttújság-papírral és lábassal verte a fejünket!

Zalán: Az enyémet is verte, de engem nem zavart!

És verte még a 28 másikét is. De a többi szülőnek ez nem érte el az ingerküszöbét. És nem érte el a Hamupipőke-program sem (ez volt a „hivatalos” neve!), miszerint a folyosón futkározó gyereknek az óvónők kiborítottak a földre több kosár játékot, válogassa szét, mint Hamupipőke a borsót a hamuból, amíg a többiek kimentek az udvarra játszani. (Egy olyan általános iskolában, ahol ötszörös túljelentkezés van az első osztályra, nem véletlenül, az igazgató az iskola iránt érdeklődő szülőknek – a sorok közt ültem én is – azt mondta: az a pedagógus, akit zavar a szaladgáló gyerek, az menjen el egy idősek otthonába dolgozni, ott majd nem szaladgálnak.)  Nem hatotta meg a szülőket az sem, hogy a gyerekek ebédnél már alig ihattak egy fél pohár folyadékot, nehogy alvásidőben kikéredzkedjenek pisilni. Aki ki akart menni, mert mégis kellett, azt nem engedték ki. Sarokba állították őket. Átvitték a gyerekeket a másik óvodai csoportba, és ott állították őket sarokba.  „Büntetésből” elvették tőlük az alvós állatot, s ilyenkor anélkül kellett – volna – aludniuk. (Ez volt az egyetlen otthoni játék, amit bevihettek, és csak alvásidőben tarthatták maguknál a gyerekek.) Rendszeresen meghazudtolták a gyerekeket, és megfenyítették őket, nehogy „árulkodni” merjenek otthon. Megtörtént, hogy két gyermek a csoportból (négyéves gyermekekről beszélünk) játékból kinyomta a folyékony szappant a mosdóban, majd ezt követően retorzióként az óvoda mind a négy csoportszobáján végighurcolták őket az óvónők, nyilvánosan megszégyenítve, hogy ők nyomták ki a szappant: minden csoportszobában kiállították őket középre, a többi gyerek körülállta őket, „…és mondanunk kellett nekik, hogy szégyelljétek magatokat” - mesélte a fiam.

Dolgozott az oviban – nem a mi csoportunkban – egy olyan óvónő, aki köztudottan verte is a gyerekeket, az egyiknek egyszer a szája is felrepedt, büntető feljelentés is lett belőle. Persze, a konkrét ügyet sikerült valahogy eltussolni, mert hát „szegény” óvónő hol találna állást nyugdíj előtt egy évvel, s amikor ténylegesen nyugdíjba ment, az önkormányzat kitüntette őt harmincéves pedagógiai munkásságáért, amit a település szolgálatában végzett…

A fejlesztő pedagógus rángatta a keze ügyébe kerülő gyerekeket. A takarító fél ötkor már üvöltözött velük – az sem zavarta, ha a szülő ott állt a gyerek mellett –, hogy ő már kitakarított, ne menjenek be a mosdóba (hatig tartott nyitva az óvoda). Az óvónőkkel pedig képtelenség volt szót érteni, mert ha kifejeztem egyet nem értésemet, a gyereken verték le. A mi óvónénink szájából pedig elhangzott: „egyszer mindenkit be lehet törni.”

Tekintettel a körülményekre – pszichológussal egyetértésben – Hubát kiemeltük ezen betegítő körülmények közül, és másik óvodát kerestünk neki. Mi voltunk az egyetlenek a csoportból. És innentől kezdve: a fekete fenekű ellenségek is. Mert nekünk nem volt elég jó az, ami a többi szülőnek igen. Pontosabban: ők ezt lenyomták a saját torkukon és a gyerekeik torkán. Amit mi nem. És próbálták elnyomni a lelkiismeretüket azzal, hogy ránk haragudtak.

Ugyan a gyerekek meghatározó hányadánál szorongásos lelki-fizikai tünetek jöttek elő az óvodában őket ért hatásokra, de az érintett szülők nem akarták észrevenni az ok-okozati összefüggéseket. Megjegyzem, Zalán, és az egykori ovis csoport nagy része ma olyan tanító nénihez jár (egyik favorit a településünkön!), hogy sírnak a gyerekek Liza néni után. Egy „barátnőm” tapasztalatairól ITT írtam a települési általános iskola bemutatkozása kapcsán.

Azok a szülők, akik petícióban állnak ki a gyerekeiket megalázó és bántalmazó tanárok mellett, akik benne hagyják a gyerekeiket a bántalmazó óvodai, iskolai közegben, és nem látják ennek a tarthatatlanságát és tragédiáját, nem állnak ki a gyerekeikért, azok maguk is a fentebb vázolt bánásmódok áldozatai, és nem képesek a helyzetükből kilátni. Ez a valódi problémája az iskolarendszerünknek, és ha ez nem változik, generációk fogják újratermelni a saját nyomorukat.