Rónay György: A hajós hazatérése

 Ez az a föld, ahova mégis, mindenhonnan visszatérünk.

 Ahol a vén hajós, hullám zúgással a fülében, végül is partra

 lép.

 Letérdel, megérinti kezével a homokot, kortyol egyet a

 szélből,

s a tengerként hullámzó réten át elindul lassú léptekkel a

 Ház felé,

 mely ott van valahol a dombokon túl és várja, akkor is,

 ha nincs már.

 Igen, ez az a föld, szól magában a vén hajós. Most már

 tudom,

 mindig is ezen álltam, egy hajó padlatán, a recsegő

deszkákon is.

 Mindig is erre támaszkodtam, láb heggyel, térddel és tenyérrel,

 ezért nem bírt a hullám elsodorni. Soha, és semmiféle hullám.

 Mindig volt egy titkos vitorlám, s ha pozdorjává tört is

 minden árboc,

 egy titkos vitorlám minden hajótörésben a Ház felé röpített.

 Most már tudom, szól magában a vén hajós. Ott, túl a

 dombokon

 van egy forrás és vár, ha rég bedőlt is. A tenger sós

 sivatagában,

 a meddőség rángó görcsei közt, most már tudom, hogy mindig

 abból:

 abból a vízből ittam akkor is, ha réges-rég kiszáradt.

 Ezért nem vesztem szomjan. S van ott egy füge fa: azért nem

 vesztem éhen.

 Megyek és megkeresem azt a forrást. Megyek és megkeresem

 azt a füge fát,

 gondolja magában a vén hajós, és fülel, ugat-e már a kutyája.

 Később leül a puszta földre, elszórt téglák közé, amik még

 megmaradtak.

 Törzsét ingatva dúdol, forrást és füge fát dúdol magának,

 és házat is talán, hol meghúzódhat éjszakára, akkor is, ha

 nincs már,

 Álmában néha fölriad, vaksi kézzel kinyúl, keresi hű ebét,

 hogy csendesítse.

Csontokra süt a hold. A dombokon túl hullámok csaholnak.