Juhász Ferenc: A mindenség szerelme

 Kezdetben volt a csönd, és nem tudta még,

 hogy mért kíván szeretni...

 Kezdetben volt a hang, és nem tudta még,

 hogy mért kíván szeretni...

 Kezdetben volt a köd, és nem tudta még,

 hogy mért kíván szeretni...

 Kezdetben a vágy csak önmagara várt még...

 lassan, tompán, mélyéböl remegve.

 Kezdetben nem voltál Te sem,

 csak a vágy volt, a csontváznélküli, reszkető,

 lágy indulat, a szurok-sűrű fortyogó, forró akarat

 világ-tűz, vízözön,

 ismeretlen és titkos robbanások,

 május-szagú álmok, test-nélküli vallomások...

.Én nem kutattalak, mint csillagász az égen

 egy új csillagot.

 Matematikával, képlettel, logikával

 számítva ki, hogy másutt sehol, csak ott lehetsz,

 csak ott vagy, ott, az idők kezdetétől,

 társak között, még láthatatlanul.

 Mert kezdetben nem voltál Te sem,

 csak a vágy volt...

 És mégis éreztelek, és mégis tudtalak,

 robbanva törni készültem feléd, ragyogva vártalak,

 de még csak reszketés, sejtelem

 voltál te is, voltam én is szívedben,

 mégis tudtalak,

 tündöklött bennem az eleve-bizonyosság,

 hogy megszületsz gyöngéden s félelmetesen,

mert hiszem, hogy van eleve-elrendelés,

 mert ehhez az értelem kevés,

 és nem oly céltudatos a megismerés, az elhatározás,

 mint az órával mérhető idő,

 s az órával mérhető elektromosság.

 És mégis tudtalak,

 fölfogtalak és vártalak,

 tudtalak léttelenül,

 mert kezdetben közös volt minden elem,

 mert kezdetben én is a csönd virága voltam,

 mert kezdetben Te is a csönd virága voltál,

 kezdetben csak a vágy volt,

ahonnan fölszabadultál...