Tudom, tudom, tízmillió fociedző országa vagyunk. Meg tízmillió feltalálóé, tízmillió gasztroszakértőé, pálinkafőzőé, s lassan tízmillió oktatáspolitikusé is. Mióta világ a világ, az ember mindig mindent jobban tud a másiknál. Okosabb, szellemesebb, rátermettebb, naprakészebb, egyszerűen jobb, na.

De akkor hogy van az, hogy jönnek itt mindenféle nemzetközi tesztek, például most ez a PISA nevű, amelyet valószínűleg megmanipulálnak gonosz, magyarellenes erők, hogy azt láttassák, a gyerekeink sajnos messze el vannak maradva a boldogabb nemzetek boldog nebulóitól?

Az elmúlt napok sajtóhíreiből már tudhatja, akit érdekel, hogy a PISA-tesztet 72 ország 540 000 tizenöt éves diákjával töltették ki, s nagyjából azt mérték, mennyire tudja a tanuló a gyakorlatban hasznosítani az iskolában tanultakat. Mennyire képes a különböző tantárgyak ismereteit összehangolva logikusan megoldani egy feladatot, mennyire érti, amit olvas, mennyire hatékony a problémamegoldó képessége, végtelenül leegyszerűsítve: tudja-e bizonyítani, hogy megállná a helyét az önálló gondolkodást és kreatív munkavégzést kívánó nemzetközi munkaerőpiacon. No, ennek a tesztnek lett az az eredménye, hogy a magyar oktatási rendszer gyakorlatilag funkcionális analfabétákat termel ki évről évre, s még e méltatlan állapotot is alulteljesítjük minden újabb év végén.

Persze az oktatásért felelős „szakemberek” mossák kezeiket. Új típusú kísérletbe vágtak két éve, amelyben mind diák, mind tanár keresik a helyüket, nem olyan rossz ez, s különben is, egy másik jellegű felmérésben (TIMSS-mérés) viszont jól teljesítenek gyermekeink. Ez a másik jellegű felmérés nagyjából azt vizsgálja, a diákok képesek-e visszaböfögni azt, amit bemagoltatnak velük. Mindenki döntse el, vérmérséklete szerint, hogy ez érték-e a mai világban…

De hogy ne csak háborogjak bele a levegőbe. Miért is foglalkozom ezzel? Mert bizony a saját bőrünkön, pontosabban a gyerekem bőrén tapasztalom, milyen állapotban is van a magyar oktatásügy. Benedek ötödikes, 11 éves. Értelmes, intelligens, szenzitív, kimagasló humorérzékkel (ami az intelligencia egyik legfőbb bizonyítéka) megáldott gyermek. A legutóbbi iskolai szövegértési teszten 27, azaz huszonhét százalékos eredményt ért el. Ha dramatizálni akarnám a dolgot, azt mondhatnám, hogy ennyit talán Körmi úr, a macskánk is teljesített volna…

Persze nem dramatizálok meg cinikuskodok, mert ez a téma nem igazán alkalmas erre, ráadásul a saját gyerekemről van szó. Viszont bátortalanul megkérdezem, hogyan jut el valaki ötödik osztályig úgy, hogy egy elé rakott szöveggel nem tud mit kezdeni? Mit mérnek, mit csinálnak az iskolában, ha nekünk, szülőknek nem tűnik fel egy ilyen durva hiányosság, ugyanis a gyerekünk szórakoztató, választékosan és kifinomultan beszél, meséket ír, szabatosan fogalmaz? Valami itt nagyon nem stimmel.

Lehet, hogy ez csak az én vesszőparipám, de hogy a fenébe történhet az meg, hogy a gyerekeink úgy le vannak terhelve, hogy majd’ megszakadnak a sok értelmetlen tanulnivaló alatt (a minap például négy tantárgyból írtak dolgozatot – ötödik osztály!), miközben a nemzetközi tesztek kimutatják, hogy lassan írni és olvasni sem tudnak?  

Biztos jól van minden így? Biztos jól van az, hogy az épp ezredik kísérleti stádiumában lévő magyar oktatási rendszer még mindig azt nézi, mit nem tud a gyerek, nem azt, miben kiemelkedő esetleg? Hogy van az, hogy a gyerek ronggyá rágja a pólói nyakát és a pulóverei mandzsettáját a stressztől, mert összeroppan a teljesítménykényszer alatt? És hogy van az, hogy a szorongásai miatt minden második gyerek pszichológushoz jár, mondjuk a játszótér és mozgás helyett, mert a személyiségre, a különbözőségre sajnos „nincs idő” figyelni egy oktatási intézményben? Mi, szülők, amit tudunk, megteszünk, a szeretetünkkel, a támogatásunkkal igyekszünk óvni őket, de egy pszichológus heti egyszer mit tehet, ha a másik oldalról heti öt napon át prés alatt vannak?

Félreértés ne essék: nem az iskola ellen vagyok. Nem azért „lövök”, mert manapság „divat” szidni oktatást, tanárt, elbaltázott rendszert… De nagyon boldog lennék, ha az illetékesek kihúznák végre a fejüket a seggükből, s nem csípőből hárítanának és/vagy kikérnék maguknak, ha valaki szólni merészel, hogy ezt az irányt talán ne erőltessük, mert bukta. Nem megsértődni kellene, hanem tanulmányozni, máshol hogyan csinálják, és az a „hogyan” mitől működik. Mert nem szégyen átvenni olyat, ami jobb. Ez nem presztízsveszteség, egyszerűen annak bizonyítéka, hogy még egy oktatási szakember is képes élethosszig tanulni.

A PISA-teszt eredményeit látva sokan az oktatási államtitkár lemondását követelik… Attól nem lesz senkinek jobb, mert jön egy újabb csinovnyik, és nem változik semmi. Nem személycsere kell, hanem szándék a változtatásra. Ami meg most van, azzal nem nagyon lehetne mást kezdeni, csak amit az egyik kedves barátnőm javasolt: lerombolni, aztán behinteni sóval… Utána talán lehetne építkezni. Új alapokon.

(Cikkünk 2016. december 8-án jelent meg.)