A kritikus és önálló gondolkodás alapjainak lefektetése, független és értelmes, kreatív látásmódú emberek nevelése nem cél manapság. Vajon mennyi értelme van, hogy egy gyerek képes másodfokú egyenletek megoldására, de közben fogalma sincs arról, mihez kezdjen a jövőjével, vagy mit jelent egy közösséghez tartozni, közösségben élni, nem tudja megkülönböztetni az értékest az értéktelentől, nem érti a mindennapokban felmerülő problémákat, nem tud dűlőre jutni azok konfliktusaival? Az oktatás figyelme erre nem terjed ki, elintézi azzal, hogy ezt majd a család vagy a gyerek saját maga megoldja valahogy, ha nem, majd ott a pszichológus. Mindezek ellenére pedig olyan „közösségbe” kényszerítik a diákot, ahol bizonyos szabályok betartása kötelező, ahol alkalmazkodni kell, és ahol naponta kötelező eltöltenie az ideje nagy részét. De vajon sorozatgyártónak kellene-e lennie az iskolának? Vajon jó-e az, ha egyformaságba kényszerítjük azt, ami sosem volt egyforma?

Egy másik hatalmas felfogásbeli probléma, aminek bizonyára a tekintélyelvűséghez is köze van: ha a diák hibázik, az máris ront a jegyén, jön a feketepont, az intő stb. A hibázás fogalma nem úgy kerül be a tudatba, mint a tanulás elkerülhetetlen, természetes, velejáró folyamata és a megértés eszköze, hanem mint valami, ami eredendően rossz, aminek sosem lenne szabad bekövetkeznie, hiszen azt majd megtorlás követi. Ennek az a hatása, hogy a gyerek megtanul félni a hibáktól, és egyúttal a változástól, az új dolgoktól, valamint a nagyobb, fontosabb döntésektől. Ha ugyanis valami új dolgot szeretne megtapasztalni, rögtön fel is merül a hibázás lehetősége.

A diáknak ritkán lehet önálló véleménye, a tanár szava szent és sérthetetlen, megkérdőjelezni pedig szinte bűn. A tanulókat nem arra nevelik, hogy tegyenek fel kérdéseket, hogy megértsék miről is van valójában szó, és levonják a következtetéseket. El kell fogadni, amit az adott tanár vagy könyv mond, és ahhoz kell tartani magukat, azt kell visszaadni, legtöbbször mindenféle reflektáció nélkül. Ez ugyan remek lenne robotok programozására, de emberi lények nevelésére aligha lehet hatékony.

Az iskola rengeteg időt elvesz. Nem elég, hogy hosszú órákon keresztül az iskolapadba kényszerítik a gyerekek, ami a figyelmet is rendkívül megterheli, de utána sem foglalkozhatnak azzal, amivel szeretnének, hiszen otthon várja őket a házi feladat. Egyszerűen nincs arra lehetőség, hogy egy gyerek iskolába járjon, ápolja a baráti körét, rendszeresen végezzen valamilyen testmozgást, mellette hobbija is legyen, elkészítsen minden házi feladatot, közös programja legyen a családjával és még eleget is aludjon, hogy legyen mindezekhez energiája. Ez egy lehetetlen elvárás és feladat, aminek a fentiek valamelyikének hanyagolása lesz az eredménye.

A szélsebesen fejlődő technológia korát éljük, manapság mindenkinél ott az okostelefon vagy a tablet és egyebek, amelyekről pillanatok alatt gyorskeresésben minden információ elérhető. Éppen ezért a legtöbb tantárgy nagyját alkotó felesleges információhalmaz, aminek megtanulására kötelezik a gyerekeket, egyszerűen értelmetlen és időpocsékolás. Már csak azért is, mert ami érdekes vagy fontos és használatos, azt mindenképp megjegyezzük a gyakorlatból, ami pedig nem, azt úgyis el fogjuk felejteni.

Az oktatásban manapság rengeteg a tabu. Az olyan témák, mint a politika, a vallás, szóba sem kerülnek. Ennek egy különleges oka van: az állam felelős az oktatásért. Egy olyan rendszert akar kiépíteni magának, amely nem képes aláásni a hatalmát. Ebből értelemszerűen következik, hogy a kormányon lévő hatalomnak nem érdeke az olyan generációk kinevelése, akik megkérdőjeleznék a módszereit. Ennek az az eredménye, hogy a diákok egy buborékban nőnek fel: az idejük nagy részét egy olyan valóságban töltik, aminek semmi köze a „való világhoz”. Ez az elkülönültség aztán számtalan más problémához vezet. Az értelmes gondolkozásra képtelen ember könnyen irányítható, de vajon tényleg hiszünk-e abban, hogy erőszakos irányítással létrehozhatunk egy jól működő társadalmat? Vajon nem szolgál-e az minket jobban, ha a hatalmon lévő rendszerek hibáira rámutatunk, és korrigálásra késztetjük őket, azok pedig hajlandóak a változásra?