Örülnöm kellene ennek a nagy országos összefogásnak a CEU ügye kapcsán. Valahogy mégsincs bennem kirobbanó lelkesedés, és napok óta azon gondolkodom, miért. Utoljára akkor örültem annak, hogy az egész ország egységben rezdül, amikor a labdarúgó EB-n sorozatban jól szerepeltünk.

Legutoljára pedig akkor láttam potenciált bennünk, magyarokban, a változtatásra, amikor Gyurcsány Ferenc 2006-os öszödi beszédének elhangzása után az emberek megmozdultak, kivonultak, felemelték a hangjukat, tüntettek. Mertek jelen lenni a saját életükben, sorsuk alakításában. Kiállni magukért. Az emberek akkor képesek voltak fellépni, talán nem csak valami ellen, hanem egy új kezdetért. Hogy mivé törték az emberek erejét, lelkesedését, züllesztették kilátástalanná az állampolgárok magukért való kiállását azok, akiknek helyzetüknél fogva módjukban és hatalmukban állt volna ezt az energiát, lendületet, összefogást jóra használni, de gyávák voltak, mert a lehetséges változások számukra is egzisztenciális bizonytalanságot hozhattak volna, arra most nem térnék ki… Hiszen jól látható, hol tartunk most: eltűnt a lelkesedés, a lendület és a remény az emberekből, hogy részvételükkel, közreműködésükkel egy élhető állam formálódjék, s elképzelhetetlenül magasra került az ingerküszöb a közéleti visszaélésekkel kapcsolatban.

Ami most folyik, ahhoz képest Gyurcsány és társasága „gyenge kezdők” voltak. Az öszödi beszédként elhíresült felszólalásában az akkori miniszterelnök valójában saját párttársait korholta, hogy gyerekek, eddig loptunk, csaltunk, hazudtunk, azért, hogy hatalmon maradjunk, ez botrány, s most már szedjük össze magunkat, és tegyünk le kézzelfoghatót is az asztalra! Nem szeretném mentegetni, hiszen egy ország vagyonával, helyzetével, jóhiszeműségével élt vissza, de „legalább” rászólt az övéire, hogy ez így nem mehet tovább.

Ma olyan képtelen dolgok történnek az országunkban, s az emberek olyan kilátástalannak látják a ráhatásukat a közügyekre, a visszaélések megakadályozására, megváltoztatására, hogy messzire kerülik a közéleti részvételt, a közösségi megmozdulásokat.

Már kezdtem örülni az országosnak tűnő összefogásnak Szabadfogas Mozgalom kapcsán, aminek lényege, hogy az utcákra kihelyezett fogasokra kabátokat gyűjtsünk azoknak, akik nagyon fáznak.  („Ha fázol, vegyél el egy kabátot. Ha nem szeretnéd, hogy mások fázzanak, tegyél ide egyet.”) Az ifjú ember ugyanis, aki Magyarországon elindította a kezdeményezést, gúnyos, lekezelő facebook-bejegyzést tett közzé a mozgalomba bekapcsolódó azon emberekről, akik nem egy politikai platformon álltak vele. „Végül is, nem tilthatjuk meg a hülyéknek, hogy ők is jótékonykodjanak.” Később ez a bejegyzés lekerült a fiatalember Facebook-oldaláról (Nem került le, csak nyilvánosról zárt hozzáférésűvé tette a bejegyzését - Kriszta). Hozzáállása jól példázza azonban a „mi összefogunk, de nélkületek” szemléletmódot: a kizárást, kiközösítést, elkülönülést.

Ez is a sorba illő

Egyik szemem örül, igenis örül, hogy végre valami – a CEU ügye – elérte az ingerküszöböt, amikor az emberek már nem hagyják, megmozdulnak. Amikor egy ország – kevés fanatikust és teljesen kiábrándultat kivéve – összefog. A – mondjuk ki – demokráciának álcázott diktatúra ellen. Ami nem csak itt és most diktatúra, hanem már régóta az, de a CEU meghurcolása jól jelzi az ország vezetésének (a parlamenti többség) hozzánk és a világhoz való viszonyulását.

A másik szemem viszont nem tud felhőtlenül örülni. Ugyanis emblematikus, mire mozdulnak meg a tömegek. Mint az internetadó, ha emlékszünk... Igazu(n)k van, persze. Csak én már nem tudok többet látni ebben, mint pillanatnyi hullámot, hergelődést. Azt kérdem, hol volt ez a felháborodás ezer más olyan esetben, amikor legalább ilyen felháborító lépések történtek ebben az országban? A pedagógustüntetéseket pedig inkább hagyjuk: az szólt mindenről, csak az emberség, hozzáértés és józan ész hiánya miatt megnyomorított gyereklelkekről nem.

Szóval némi fenntartással fogadom azt az „összefogást", ami most kialakult, mert a „sorba illőnek" találom. Megint valami ellen sikerült összeállni, s nem valamiért. Jól szervezetten, persze, hiszen az internet és a facebook korában nem nagy művészet egy tömegtüntetést összehozni.

Ha pedig ebbe bukik bele az Orbán-kormány, hát az sem rajtunk, magyarokon múlik majd, és nem nekünk lesz jó ettől, úgy érzem. Hiszen, előbb meg kellene tanulnunk valóban összetartani, azonos terveket, célokat definiálni, emberként viselkedni. Elfogadni, közös pontokat keresni. Magunkért és a közösségünkért.

Amíg csak a közös ellenség tudja összehozni az embereket: nem tartunk sehol, nem léptünk előre, nem tettünk semmit magunkért, a közösségért. Amíg nem tudunk saját jogon, hanem csak valakivel szemben összefogni, definiálni magunkat, abból az következik: még ha borul is a rendszer, az nem a mi érdekünkben fog történni, mi csak eszköz leszünk ehhez a saját országunkban.