Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én egyre inkább úgy érzem magam, mint az autó, amelyet megpadkáztak, s valamelyik irányba elkezd húzni. Megborult az egyensúly, be kellene állítani a futóművet.

De ez az érzés nem (csak) a saját - belső – életemmel kapcsolatban kapott el, hanem a világot nézve is.

Megijeszt, sőt, elborzaszt (ez a jó kifejezés) az, amivé lettünk, ami felé nap mint nap haladunk. Elborzaszt, hogy a technikai fejlődést nem felhasználjuk életünk jobbítására, hanem visszaélünk vele, hogy kihasználjuk általa egymást. Az informatika fejlődése egyre szélesebb spektrumot tár elénk egymás bántásához, egymás lehallgatásához, zsarolásához, távolból, gombnyomással történő megsemmisítéséhez. Szellemi, morális, de akár fizikai értelemben is.

Egyre többet és többet tudunk a világról, mégis egyre kevesebbet használunk és fogunk fel belőle, egyre alacsonyabb szinten vegetálunk. Csak meg kell nézni az internet népét, azaz minket, az embereket.

Mindannyian a telefonhoz, laptophoz ragadtunk, ami akár jó is lehetne: információkat gyűjthetnénk, olvashatnánk a buszon, képezhetnénk magunkat üres perceinkben. Ehelyett gyalázunk, bántunk, szúrunk, letorkolunk vele. Gyilkos eszköz lett. Naponta kell törölnünk az Igenéleten is kommenteket, melyek oly alpáriak, hogy azokat nem lehet felvállalni. Csak úgy repkednek a „baszdmeg”-ek, az „idióták vagytok”, az „ez egy faszság” és még sorolhatnám. Tényleg az amúgy is egyre sorvadó szókincsünkből 120 alapszót kell használnunk, melyek fele trágárság? És még büszkék is vagyunk arra, hogy jól megmondtuk?

Úgy vélem, baromira el lettünk kényeztetve a fejlődéssel, a lehetőségekkel, s képtelenek vagyunk élni velük.

Évtizedekig el voltunk nyomva, kizárva a modern világ lehetőségeiből. A szüleinknek tíz évet kellett várniuk egy autóra, akkor is csupán három féléből választhattak. Az én kiskamasz koromban nyíltak meg a dollárboltok, amelyekben az egy főre jutó 50 dollárt elverhettük: kaptunk Lila Pauset meg Milkát, esetleg egy Ritter Sport nevű, óriás mogyoróval dúsított csokit, s örültünk, mint majom a farkának, hogy beleharaphattunk a Nyugatba. Közben akinek volt bátorsága, Ausztriába és Németországba disszidált, több körös konspiráció után, az éj leple alatt, mint a tolvajok hagyták el az országot családok a szabad élet reményében. Az én édesapám is mindent leszervezett, de anyukám az utolsó pillanatban meggondolta magát. Pedig lehet, hogy ma már német állampolgár (is) lennék, másképpen szocializálódtam volna, teljesen másképpen alakult volna az életem. Igaz, kicsi voltam még ekkor, alig tízéves, de soha, egy percre sem volt bennem sóvárgás az elszalasztott „másik élet” iránt.

Viszont manapság egyre többször kapom magam azon, hogy nem értem, nem akarom érteni, nem tudom, nem akarom elfogadni azt, ami zajlik körülöttünk, általunk, velünk, bennünk.  

Nem tudom elfogadni, hogy állatok módjára kommunikálunk, hogy ösztönlények szintjén élünk, mert kell a kocsi, a lakás, a nyaralás, a javak, a villantás, hogy megmutassuk, nekünk ez is van, mi ezt is elértük, ezt is megcsináltuk. Akár erő felett, akár a józan ész ellenére is. De a fene nagy kényelemben meg törtetésben, a számtalan lehetőség közepette mégis úgy viselkedünk, mintha nem is okoseszközök, hanem pattintott kőszerszámok lennének a kezünkben.

Az egónk az égig ér, mindenkinek minden jár, közben az érdekérvényesítő képességünk tripla zérus. Nem gondolkodunk, a C-vitamin mellé bekapkodjuk az instant, készre melegített politikai, közéleti véleményt, megnézzük, ma épp kit kell utálni, s ha senkit nem találunk a vitamin mellé odakészítve, jobb híján utáljuk egymást. Mert az fideszes, az jobbikos, az kommunista, amaz CEU-s, a másik nem CEU-s, az egy hülye kurva, az egy kretén macsó stb. S ezekkel a szavakkal, gondolatokkal, attitűddel, rezgésekkel szépen szét is rohasztjuk magunk alatt az országot meg a világot is, mert ez sajnos nem csak magyar sajátosság.

Annak idején az Igenéletet épp azért hoztuk létre, hogy egy építő kis sziget legyen a mocsok óceánján. Ez a törekvés mára sem változott, de úgy érzem, nem tehetjük meg, hogy „csupán” fenékformázási tippeket adjunk meg gyógyteákról írjunk akkor, amikor nagy a baj. Amikor vissza kell ásni a gyökerekig, amikor (ön)kritikát kell gyakorolni, amikor nem szabad úgy tenni, mintha minden rendben lenne…

Igen, én sajnálom, hogy a „régi jó dolgokból mára nem maradt semmi.” Lehet, hogy 200 éve még lovon jártak az elődeink, de volt bennük tartás és emberség. Késő már megkeresni újra magunkban? Ugye, nem?