Felforgatták a héten a kedélyeket a Balaton Sound-on történt események, miszerint az egyik zenekar koncertje után néhány lánynak alkalma nyílt az előadókkal eltölteni egy kis időt a backstage-ben, ahonnan eszméletlen állapotban, magatehetetlenül, minden bizonnyal bűncselekmény(ek) áldozataiként kerültek elő.

Ma még nem lehet tudni, valójában mi történt. Az viszont elég bizonyosnak tűnik, hogy ezeket a lányokat akaratuk ellenére elkábították. Magatehetetlenné tették őket, rosszul lettek. Hogy ezen kívül még mi történhetett velük, az a közvélemény előtt egyelőre ismeretlen.

Nekem nem volt soha alkalmam egyetlen híres vagy kevésbé híres együttes közelébe férkőznöm. Régen voltam bármilyen koncerten is, és életemben nem túl gyakran. Abban azonban biztos vagyok, egy szervezett rendezvényen a kiválasztott, szerencsés rajongótól, aki közel kerülhet az adott együttes tagjaihoz, nem várható el, hogy arra gyanakodjon: őt akarata ellenére ott majd bedrogozzák, s ki tudja, milyen célra felhasználják, kihasználják, végül magatehetetlenül magára hagyják.

Sok évvel ezelőtt, Kőbán Rita szájából hallottam először a jelenségről, miszerint sportolók italába akaratukon kívül belecsempészhetnek doppingszernek minősülő anyagot, azért, hogy a doppingvizsgálaton ezek az élsportolók megbukjanak. Emiatt elővigyázatosnak kell lenniük. A szóban forgó interjúban a dopping ügyek kapcsán azt nyilatkozta kajakos olimpikonunk: ő csak olyan italból fogyasztott versenyzői pályafutása során, aminek az üvegét előtte bontották fel, és ha valahol letette a poharát, abból többé már nem ivott, nehogy ezáltal doppingszer kerüljön a szervezetébe. Akkor meg voltam döbbenve, hogy ilyen sportszerűtlenül mennek a dolgok az élsport világában, s így kell gyanakodni, óvakodni.

És tessék! Eljutottunk oda, hogy nem kell élsportolóvá válni ahhoz, hogy az embernek akaratuk ellenére kábítószert csempésszenek az italába! Néhány éve az egyik kollégámmal esett meg, hogy két barátjával (összesen három harmincas férfi) beültek egy jól ismert fővárosi szórakozóhelyre, és alig ittak valamit, amikor hirtelen mindhármuknál hirtelen rosszullét lépett fel. Gyorsan taxit hívtak. A kollégám már nem emlékezett, miként került haza, a két barátja pedig az utcán ébredt kirabolva, már a taxiig sem jutottak el. Filmszakadás, mindenkinek kiesett pár óra, senki nem tudta, hogyan került oda, ahol ébredt.

Amikor én voltam kamasz és egyetemista, még nem kellett tartanunk ilyesmitől. Időnként többet ittak az emberek a kelleténél, egyes helyeken talán megjelent a füves cigi is. Egyetemista koromban minden héten buliztam, de a füves cigi végig elkerült. Ilyet először akkor kínáltak nekem, amikor már javában dolgoztam, és síelni mentünk. Nem mertem kipróbálni, és nem is igazán érdekelt. A környezetemben a legtöbben kipróbálták. Senkinek semmi baja nem lett, függővé sem váltak, sem attól, sem mástól.

Sajnálatos, hogy lassan egy pohár italt, akár vizet is, nem lehet elfogadni, ha nem előttünk bontják ki az üveget. És ha folyton óvatosnak kell lenni, meg gyanakvónak és bizalmatlannak, az milyen világot teremt már?!

Nem véletlen, hogy a legtöbb országban a kábítószert terjesztőkre a legsúlyosabb büntetést mérik.

Miért teszi magatehetetlenné egyik ember a másikat? Miért van szüksége arra, hogy ilyen módon érjen célt: rabolja ki, tegye magáévá stb.? Mit akarnak, miből nem elég? Miért ennyire kiürült a világ? „Extrát” akarnak: irreálisat, életszerűtlent, az „árán” pedig nem gondolkodnak el.

Nárcisztikus kort élünk. Sérült emberek akarnak dominálni, túlkompenzálnak, semmi sem elég. Mindig többet akarnak, és ezt csak materiális síkon tudják megvalósítani, mert a spiritualitástól félnek. Semmi sem elég jó, mert ők maguk nem elég jók saját maguknak a negatív családi, iskolai, egyéb környezeti hatások és a gyakran félreértelmezett vallási „előírások” keltette bűntudat okán. Ezeknek a sérült embereknek és ennek a sérült világnak elképesztő erős ingerekre és hatásokra van szükségük, hogy az újdonság „túllicitálja” az előző élményt, hatást. Mert belül üresek, és mert az előző „szinthez” már hozzászoktak. Üresek, mert félnek maguktól, és mert nem tanulták vagy tapasztalták meg, belül milyen végtelenek vagyunk, s az emberi kapcsolatok is milyen végtelenek lehetnek, mennyire nincs szükség az erős külső stimuláló hatásokra, ami csak elnyomja a természetes (emberi és mindenféle) szépséget (pótlék, zavaró tényező). Azonban ennek a mesterségesen kreált és fenntartott világnak erre van szüksége, ilyen (igényű) emberekre, ezekre lehet rápakolni az újabb és újabb gagyit. És akkor azzal védekeznek: de hát tessék megnézni, erre van igény. Hát persze. Mert megteremtették.

(A másik oldalon meg ott állnak a moralizáló, önigazoló erkölcscsőszök. Akik szintén félnek a maguk valójától, egyébként. Megértés, okkeresés sehol. Még a végén magába is kellene néznie. Maximum bűnbakkeresés.)

Őszintén szólva, ha hatalmamban állna, pont a fentebb emlegetett gagyikultusznak, nihilista „értékrendnek” a dömpingszerű terjesztéséért záratnám be, és hinteném be sóval a kereskedelmi médiumokat, valamint a teljes bulvármédiát.

A gyerekeknek szánt mesék közötti és máshol felbukkanó reklámokat pedig különösen aljasnak és elvetemültnek tartom: miként szerezzük meg a szülő pénzét a gyerekben történő ingerkeltéssel, tömeghisztéria keltésével (mindenkinek ilyen van, neki is ez kell, hiszen abban a korban van, amikor hasonló szeretne lenni, nem kilógni, stb.), abból a célból, hogy valaki minél nagyobb bevételhez jusson, azáltal, hogy gyerekekre sózzanak minél többet valami testi-lelki egészségre káros, haszontalan gagyiból. Felnőttekkel ugyanez történik egyébként, de hogy ezt már gyerekeknél elkezdik, mert elkezdhetik (semmi sem tiltja), felháborító.

Nem szeretnék itt lassú népirtást vizionálni, de azt beláthatjuk, hogy ez a gagyikultusz elképesztő rombolást végez. Látszik az embereken. És ezt nyomják a képünkbe, ez ugrik ránk mindenhonnan. Úgy tűnhet, mintha az élet csak erről szólna. Nagyon tudatosnak kell lenni, hogy az ember a szóban forgó hatásokat kizárja az életéből.

Ezeknek a médiumoknak ugyanakkor nem a tudatos ember kell, hanem a manipulálható. Szerintem egy felelős országvezetésnek ezt látnia kellene, és szabályozni, megszűrni, hogy tömegek felé milyen tartalom közvetíthető. Mert a tartalomszolgáltatónak felelőssége van.

És a dolgok összefüggenek.

(Az írás 2016. július 15-én jelent meg.)