„Aki kurva akar lenni, a Soundra kell annak menni.” Vagy: „Aki lotyót akar venni, a Soundra kell annak menni” – hallottam többször férfi ismerőseimtől az átköltött rigmust.

Vagy: „Ha normális lányt akarsz keresni magadnak, júliusban van esélyed szerte az országban, mert az összes ribanc a Balaton Soundon van, így a maradék biztosan nem csak a pénzedre hajt” – ez már egy cikk alatti komment volt.

Tudom, nem túl elegáns olyan eseményről írni, amelyen még egyszer sem vettem részt, és valószínűleg nem is fogok. Több okból sem: sem korosztályilag, sem alkatilag, sem morálügyileg nem férnék bele a mezőnybe. Nemsokára 40 leszek, sosem voltam Victoria’s Secret modell, de még hasonló sem, több narancs van hátsómon, mint egy hordó Campari-koktélban, s ami a legfontosabb: sosem szexeltem sem pénzért, sem tárgynyereményért, sem semmiféle előnyökért.

A korrektség kedvéért megint leszögezem: amiről írok, az egy jelenség, nem érint minden fiatal lányt, de a tény, hogy videók, riportok szólnak arról, hogy az elektronikus zenét játszó fesztiválok lassan az erkölcsi fertő szinonimái az értelmező szótárakban, igenis elgondolkodtató.

Ma reggeli hír, hogy két ájult lányt találtak az egyik rasztafári tuctuc zenekar öltözőjében a takarítók a Balaton Soundon. Valahol az asztal alatt feküdtek magukról sem tudva, miközben a két „dídzsé” már a repülőtéren üldögélt a következő helyszínre tartva. A lányok a duó „vendégeiként” kerültek a backstage-be. A két jóravaló fiatalember biztosan a lemezgyűjteményét kívánta megmutatni a hölgyeknek, s ők is biztosan arra voltak kíváncsiak. Sajnálatos, ami történt, de nem egyedi.

Egy buliportál helyszíni beszámolójából kitűnik, hogy az első bekezdésben idézett cinikus sorok bizony nagyon is helytállóak. 18-25 éves lányok mesélnek arról, hogyan és kikkel és hányszor szexeltek hetijegyért, fiúk magyarázzák, hogy ez bevett gyakorlat, minden évben így szednek fel nőket. Gyakorlatilag belengetnek egy napi vagy heti belépőt, s még válogathatnak is a jelentkezők között. Kurvacasting, ha úgy tetszik. A lányok is tisztában vannak azzal, hogyha olcsón akarnak bulizni, akkor cserébe szolgáltatást kell nyújtani a „gáláns lovagoknak”.

A kérdés már csak az, hogy jutottunk idáig. Hogyan dőltek le falak, hogyan intézményesült a prostitúció az élet minden területén, miért gondolják úgy fiatal nők, hogy bármilyen apróságért szét kell tenniük a lábukat.

Hiába szajkózzák óriásplakátok, propaganda, miegyéb, hogy Magyarország jobban teljesít – az igazság az, hogy nem. Nem teljesít jobban. Az a nagy büdös helyzet, ha egy fiatal kikerül az iskolából (egyre színvonaltalanabb, piacképtelenebb tudással, egyre kisebb műveltséggel, jó, ha nem funkcionális analfabéta), a munkaerőpiac nem kecsegteti semmi jóval. Ha mázlija van, ilyen-olyan ismeretségeken keresztül bekerül egy céghez, ám a kezdő fizetése arra sem elég, hogy két év múlva a szülei házában kibővíttesse a szobáját.

Nem mondom, hogy lehetetlen egyről a kettőre jutni, de nagyon-nagyon kemény munkával, folyamatos önképzéssel, szülői segítséggel (már akinek megadatik), hosszú-hosszú évek alatt. És rengeteg olyan dologról lemondva, amelyre egy mai fiatal nem nagyon hajlandó. Hisz mindenki bulizni akar, jól öltözni, menő autóval járni, menő helyeken üldögélni. Mert ezt az életérzést közvetítik a rajongott zenekarok, a közösségi oldalakon követett „sztárok”, a reklámok, a sorozatok.

És az egyszeri fiatal mit szeretne? Közéjük tartozni. A villalakók közé, a félreality-szereplők közé. Arra vágyik, hogy ünnepeljék, sikítozzanak neki, virággal dobálják, írjon róla a Story magazin. Vagy felfedezzék egy fesztiválon. És látja, hogy ehhez sem tanulni, sem keményen dolgozni nem kell. Hisz a szülei is mire mentek az egész életen át tartó gürizéssel? 40 évnyi munkaviszony után, a nyugdíj mellett még 2-3 helyen húzzák az igát, hogy ne haljanak éhen a hónap végére. Hát csoda, ha ez nem túl vonzó jövőkép egy húszévesnek?

Ma már jól kinézni kevés. Mert tízezer másik szőke, hosszú combú tülekedik a reflektorfénybe a fesztiváloknak nevezett „húspiacon”. Ma már falatnyi bikiniben megjelenni túlöltözöttség. Ma már a két számmal kisebb melltartó a szilikonon, s a két pántból álló „tanga” a belépő, s még akkor sem biztos, hogy eléri a lányka a pénzes "szponzor" ingerküszöbét. Ma már be kell vállalni meredek dolgokat is egy tizenezer Ft-os belépőért. Két férfit, hármat egyszerre, fonnyadt, vén kujont, aki BMW-vel és köteg húszezressel érkezik. A hölgyike lelki szemei előtt pedig a medencés villa lebeg, meg az évi 10 külföldi utazás, mégha gusztustalan is a papa, de abban reménykedik, ha fogát összeszorítva „szépen teljesít”, maga mögött hagyhatja a szakadt poszterekkel ékített lányszobát végre a kilencedik emeleti panelben.

Nem tudom a megoldást, nem tudom, vagyis inkább nem hiszem, hogy ez a jelenség visszafordítható. Mert ahogy egyre tágabb az olló a realitás és a média által közvetített, valóságnak hazudott illúzió között, úgy lesz egyre alacsonyabb az ingerküszöb is. Úgy fognak egyre kevesebbért vetkőzni a lányok, úgy lesznek egyre gátlástalanabbak a „szexuális ragadozók”, s úgy csontosodik meg az élet minden területén a prostitúció, kimondatlanul is.

S ha a magamfajta, majdnem középkorú, ábrándos lélek szerelemről, házasságról, élethosszig tartó egymás mellett élésről, a jóban-rosszban baromi nehéz, de mégis léleknemesítő jelenségéről beszél egy mai tizenévesnek, bizony csak lekicsinylő pillantás és/vagy gúnyos röhögés a válasz. Ugyan már, mama!

Nagyon sajnálom a mai fiatalokat, és előre rettegek, milyen lesz a világ néhány év múlva, mire a fiam is „eladósorba” kerül. Remélem, ő kifogja azt a lányt, aki nem jár elektronikus fesztiválra.