Öt vagy hat éves lehettem. Nagymama vigyázott rám, és néhány órára egyedül hagyott. Festettem. Amikor befejeztem a művemet, kezet mostam, és csak úgy ímmel-ámmal töröltem meg a kezem a törölközőbe. Valamennyire vizes volt még, amikor lekapcsoltam magam után a fürdőszobai villanyt. Ma is fel tudom idézni magamban azt az érzést, ami ekkor átfutott rajtam: „Jajj, én most meg fogok halni! Mert vizes kézzel nyúltam a villanykapcsolóhoz!”
Nekem ugyanis azt tanították, hogy nem szabad vizes kézzel nyúlni a villanykapcsolóhoz, mert megráz az áram, és meghalok! Nos, gondolván, hogy most biztos megrázott az áram a vizes kezem miatt, mit tehettem mást, összekucorodtam egy széken, és vártam a halálomat!
Felnőttként, szülőként alaposan átgondolom, miként beszéljek a gyerekemnek a különböző veszélyhelyzetekről, hogy félreértés és félelem nélkül átlássa a veszély mibenlétét. Az odavetett ijesztgetés csak felesleges félelmet gerjeszt a gyerekekben, anélkül, hogy valóban megérthetnék a veszélyt, kezelésének vagy elkerülésének módját. Nem mindegy, milyen módon magyarázzuk el a gyerekeknek, hogy mitől, miért és hogyan óvakodjanak.
Nektek is vannak olyan emlékeitek, amelyeken ma már mosolyogtok, de gyerekként „halálosan” komolyan gondoltátok?