Senki sem mondta, hogy könnyű lesz. Nem is vártam. Egyes dolgok könnyebben mennek, mint előzetesen számítok rájuk. Mások meg akkor is nehezen, ha minden érzékem és értelmem mellettük szól.

Meg kellett tanulnom megengedni magamnak azt, ami nekem jó. Neveltetésemnél és szocializációmnál fogva ugyanis ez nem működött így, nem volt egyértelmű nálam. És hiába a kogníció, a tudás, hogy lehet, szabad, vagy akár jár is, mégis figyelnem kellett arra, ne hátráljak meg saját magam elől.

Egy nigériai közmondás szerint nem tudni az igazságot rossz, nem akarni tudni még rosszabb. Mindig eszerint éltem. Lehet, hogy fáj, amit megtudok, amivel szembesülnöm kell, de ha bármikor belegondolok, jobb lenne-e vajon e tudás (tudomás) nélkül, a válasz mindig egyértelmű nem. Folyamatosan tanulok, szintetizálok. És változom, meg közelebb kerülök önmagamhoz. Ezt csak nagyon kevesen tudják elfogadni. (És nem tudom megállni, hogy ne mondjam ki: azért, mert magukat sem. A saját életük, valódiságuk előtt is zárnak.)

Olyannak akarnak, amilyennek ők látni szeretnének. Legyek a képbe, keretbe, elvárásokba illő. Ilyen-olyan. Amilyennek ők elképzelnek és akarnak „maguk köré” engem. De már ez sem zavar. Ha ők nem tudnak, mert nem akarnak elfogadni akként, aki és ami vagyok, akkor megkapják azt, amit akarnak: az illúziót. És megkap engem akként, aki vagyok, az, aki rám kíváncsi. Aki nem egy illúziót akar, hanem egy élőt. Aki feltételek nélkül elfogad. Ahol nem megfelelni kell. Csak lenni. Ahol nincs játszma. Lehetek transzparens. Változhatok. És ahol mindez kölcsönös.

A valóságnál nincs is érdekesebb.