Segítenek. Ellátnak jó tanácsokkal. Mindaddig, amíg valóban jobban nem leszel. Náluk is jobban.

Féltékeny pillantásokkal méregetnek, amikor fejlődsz, tested-lelked gyógyul, s egyre boldogabb vagy. Amikor meghaladod önmagadat a saját erőd és az univerzum segítségével. Akkor, szerintük, „már túlzásba viszed”.

Néha még visszaesel – visszahúznak – és elbizonytalanodsz/-ítanak – ilyenkor főleg „nem kellene már annyira túlzásokba esni” –, de már soha nem mész olyan kilátástalanul mélyre, mint régebben: mindig tudod, hogy volt már sokkal rosszabb is, holnap már jobb lesz, azután még jobb.

Idővel már igényed sincs, hogy megoszd velük a felfedezéseidet, jól-létedet és annak okait. Mert már nem akarják érteni. Elutasítják. Zavarja őket. Nem akarják, hogy más legyél. Ne lógj ki. Legyél egyforma. Igazodj. Simulj bele.

Leginkább azok akarnak visszanyomni korábbi mindennapos küzdelem-létedbe, akiktől a legtöbb támogatásra számítottál volna. A valódi támogatás pedig a legváratlanabb helyekről érkezik. Már észreveszed a megerősítő jeleket is, és képes vagy értelmezni, hasznodra fordítani a látszólag negatív helyzeteket.

Megtanulod irányítani, vagy ha kell, rövidre zárni a beszélgetéseket. Nem hagyod kizárólag udvariasságból leszívni az energiáidat. Ki tudod mondani. Ki is mondod. Indulat nélkül. Eltűnt belőled a düh és a tehetetlenség érzése. Már nem zavar. Csak a mások esendőségét és kapálózását látod az igazságtalanságukban. Néha próbálod őket beavatni, mint egy titokba, mit éltél meg, hogyan haladtál lépésről lépésre, talán ez nekik is segítene elindulni. Nem akarják tudni. Nekik semmi bajuk, neked vannak problémáid. Továbbá, neked mániáid és „miféle új” hóbortjaid vannak. Minél jobban vagy, annál ellenségesebbek veled. „Jó okom van rá” – hangzik, ha kérded, miért. Már nem fogadnak el olyannak, amilyen vagy. Gyengének szerettek. Szerettek?

(Az írás 2015. augusztus 26-án jelent meg.)