Meglehet, most kitagad az egykori általános és középiskolás társadalom finnyásabbik fele, de muszáj töredelmesen bevallanom: ÉN SZERETTEM A MENZÁS KAJÁT. Hú, kijött. Sőt, emelem a tétet: volt olyan étel, melyet a suliban jobban készítettek, mint otthon az anyukám. Az a rántott ton(vagy akármilyen)hal csomókba összeállt, hideg rizzsel és savanyú uborkával – felejthetetlen! Még most is összefut a nyál a számban, ha rágondolok. Összegyűjtöttünk néhány egykori remeket (vagy kevésbé remeket) a közétkeztetésből, melyek még ma is vissza-visszaköszönnek gyermekeink étlapjáról, de nekünk, a szülőknek már retrószámba mennek.

1. Sosem jutna eszembe például itthon dejós tésztát készíteni. Jó, mondjuk azt a menzán sem szerettem, mert akármennyire „hű de jó a dejó”, azért a „de jó a dió” klasszisokkal jobb. A tésztának fűrészpor, haltáp és lábszag íze volt. Hogy miért pont ezek jutottak eszembe róla? Talán azért, mert tízéves korom óta ez a kombó él a képzeteimben, mely aromákat a kiadós mennyiségű porcukor sem tudta elnyomni.

2. Levesek – nagy levesrajongó vagyok, de a sulikonyhán valahogy minden levesnek „mindenleves” íze volt. Lötyke lé, 12 éve megfásult fehérrépa és kutyafuttában megpucolt sárgarépa elegye. Annyi különbséggel, hogy a húsleves világos volt, a gulyás meg piros. De csak ennyi. Levest inkább itthon, de főleg az édesanyámnál és az anyósomnál eszek.

3. Tejbegríz – a nagyüzemi étkeztetésben a konyhás nénik tökélyre fejlesztették a „kőleves” receptjét. Jelen esetben a „kőtejbegrízt”. Olyan remekül imitálták a 100 liter vízben 2 liter tejből, cukorból és egy marék búzadarából a tejbegrízt, hogy mind a tíz ujjunkat megnyaltuk utána. Takarékos konyha kimaxolva!

4. A másik gyerekkedvenc a borsófőzelék volt. Az a fehér rántásos, cukros képződmény, amit akár desszertként is fogyaszthattunk volna. Én nem osztoztam a rajongásban, mert a mi családunkban egész kicsi koromtól rögzült alapvetések övezték az egyes ételeket: a borsófőzelék piros (törött paprikás a rántása), de pl. a karfiolleves fehér, azaz fűszerpaprika nélküli, és kész! A káposztás tésztát pedig mindig borssal kértem a porcukor helyett, amit a menzás nénik nem tudtak értelmezni.

5. Az a jó szottyos, tejfölös-túrós tészta viszont porcukorral és szalonnapörccel a legjobb, higgyétek el nekem! Ezen kérésem hallatán viszont a szakácsnénik pillája sem rebbent. Ki érti ezt?     

Tizenhárom esztendős menzás létemből két mélypontra emlékszem. Az egyik általános iskolában esett meg, s tényleg megesett, bár első olvasatra valóban sci-fi kategória: tejleves cérnametélttel. Igen: tejleves cérnametélttel! Azt hiszem, aznap a környék macskái önkívületig zabálták magukat a maradékkal, mert ez a kompozíció még a sokat látott és sokat evett napköziseknek is meredek volt.

A másik közüzemi fiaskót pedig középiskolás koromban kellett volna elszenvednem, de a méltóságom hangjára hallgatva visszautasítottam. Elhúzódott a hetedik óránk, s negyed 3-kor estünk be az étterembe. Gondolták, azoknak, akik szinte uzsonnára érnek oda, jó leszfőtt csigatészta is fasírttal. Ez körülbelül annyira kúl, mint kenyeret enni a tortához. Bár utóbbit elkövettem egynéhányszor, a tésztás fasírt akkor még rangon alulinak tűnt. Ma meg Jamie Oliver egyik alapreceptje a paradicsomos spagetti húsgombóccal. Szocializmus végnapjai ide, kinyíló világ oda, akkor még semmi érzékem nem volt a progresszív gasztronómiához…

(Cikkünk 2015. szeptember 24-én jelent meg.)