„Egy pohár tej, tiszta fej!” – ezzel a máig értelmezhetetlen üzenettel próbált a Kádár-éra kedvet csinálni a bocilé fogyasztásához. Felnőtteknek zacskóban, gyerekeknek tejfölös pohárban. A tejfölös poharas változatnak neve is van: Iskolatej. Jobban rettegtem tőle, mint a bajszos házmester nénitől, aki mindig akkor mosta fel a lift előtti területet, amikor a tízemeletes tömb gyerektársadalma hazafelé tartott a suliból. Mindahányszor hálátlan kis proletároknak kellett éreznünk magunkat, amiért sáros lábnyomaink „visszalőttek” a munka frontján küzdő asszonynak.
No, de vissza az iskolába! A hetesek a második szünetben felhozták a konyháról a fehér abrosszal lefedett kék műanyag kosarat, melyben a vajas kiflik és brióshalmok mellett ott sorakozott a 30 pohár tej. Az osztályizgalmik – akiknek önként vállalt feladata volt mindent a visszájára fordítani – megrohamozták a tízórais tartót, s rotring ceruzáik hegyével kiszúrták az összes tej műanyag fóliáját. A tolongásban a poharak feldőltek, s Hencidától Boncidáig folyt az opálos lé. Nem kímélt az sem kiflit, sem brióst, sem szalvétát, sem lyukacsos ládát, így néhány perc elteltével tejben úszott az egész terem. Hozni kellett a mosdóból az előző napi ugyanilyen célú használattól savanyú felmosórongyot, s felitatni vele az aktuális löttyöt. Majd visszavinni a wc sarkába, az egész folyosón végigcsöpögtetve a tartalmát. Még csak erősen sem kell koncentrálnom, bármikor elő tudom hívni azt az erjedt, poshadt szagot, amit az iskolatej címke mellé rögzített az agyam. Tovább is van, mondjam még? Kakaó, tejfölös pohárban…
(A fotó forrás: akiram45 blogja)
(Az írás 2015. július 20-án jelent meg.)