Mikor néztünk tükörbe utoljára? Nem a napi sminkelés idejére gondolok, vagy amikor egy kirakatüvegben futólag ellenőrizzük, tart-e még a frizura vagy nem mákos-e a fogunk. Mert olyankor csak egy szemet látunk, amit ki kell húzni, egy ajkat, melyet meg kell festeni, egy mosolyt, melyet üzemképesre kell igazítani.

De mikor néztünk tükörbe utoljára úgy igazán? Amikor önmagunkat kerestük, ott, az ellenkező oldalon. Amikor egészben láttuk mindazt, aki vagyunk: nem a kifestendő szemet, nem a pirosítandó pofacsontot, hanem A NŐT, az embert, a lelket.

Én a minap, régebbi és újabb fotók válogatásakor belenéztem a tükörbe. Jó mélyen, hosszan. Mert én sem találkozom napi szinten önmagammal. Néha azonban számot kell vetni. Meg kell néznünk azt a térképet, amelyre az Idő felrajzolta az eddigi életünk során bejárt utakat. És azokon az utakon végig kell néha menni, legalább végigsimítani azokat a szarkalábakat, redőket, barázdákat, hibákat, melyek attól vannak ott, mert élünk. Mert éltünk, megéltünk.

Néztem a szemeimet. Smink nélkül, délelőtt. Fáradtan csillogtak, alattuk árkok. Ez volt a fizikai helyzet. De a csillogás mögött, bármily ütődötten is hangzik, megláttam magamat. Az elmúlt évtizedek minden történése ott tükröződött a tekintetemben. Érett, okos szempár nézett vissza rám. Egy olyan nő tekintete, aki felett mennek bár az évek – ahogy mindenki felett, csak ezt húszévesen még nem akarjuk elhinni -, de nem sietnek. Aki még fiatal, de már bírja a tapasztalás adta magabiztosságot, tudatosságot és erőt. Ezt mind-mind láttam. És tetszett, amit láttam.

És megnyugodtam. Nem szeretnék már húszéves lenni. A huszonéves önmagam tele volt bizonytalansággal, megfelelési kényszerrel, helykereséssel. A fotóimról nem érettség, hanem ijedtség tükröződik. És várakozás, tartás az ismeretlentől.

Már nem várakozom. Most ÉLEK. Ám néha megállok, hogy végigsimítsam azokat a vonalakat, melyeket az élet újonnan rajzol az arcomra.

Nézzünk hát néha tükörbe, hogy megláthassuk, amit csak mi láthatunk!

V. Szabó Kriszta