Ülünk a metrón, fülünk bedugva, szemünk becsukva. Se be, se ki nem jut semmi. Zenével, zajjal teremtünk csendet magunk körül. Fél négyzetméternyi szuverenitás-illúzió. Érzelem- és kifejezésmentes senkik egymás mellett. Zötyögő húspiac. Szerelvény fékez, ajtó nyílik. Lány belép, s vele belép a Mosoly. Telefont nyomogat, finom villanás. Ajkát huncutul harapdálja, szemében várakozás. Finom pittyenés, a válasz megérkezik. Arcán szétterül a boldogság. Újabb nyomkodás, újabb várakozás. Telefon pittyen. A Lány már nevet. Hangosan, önfeledten. A fülekből kikerül a dugó, a szemek nyílnak, az ajkak mosolyra húzódnak. Pont ugyanúgy, ahogy a lányé, aki a Bikás parknál felszállt. A zötyögő húspiac megelevenedik. Pillantások fúródnak egymásba, újabb ülőhelyek „születnek”, az M4-es vonala kivirágzik. Wass Albert azt mondta vala: „Vannak emberek, akiknek az arcához hozzátartozik a nevetés”. De talán vannak mosolyok is, melyekhez jó tartozni. Még ha csak ismeretlenül, röpke pillanatokra is. Mert ezek a mosolyok teremtenek Senkikből Valakiket.
VSZK