Az emberek többsége a világot meghódítani indul reggelente. Szerencsésebbek pénzzel tele, vagy meg nem érdemelt ranggal, míg mások tudással, vagy rájuk gyakorolt nyomással, de indulnak. Felkelnek, tisztálkodnak, felöltöznek - ki-ki a maga módján persze -, s beszállnak a mindennapi mókuskerékbe.
Mindenki ugyanabba a kerékbe, mindenki ugyanolyan „mókusa”  az életnek, mert a szabályok mindenkire vonatkoznak. Kötelezettségei és jogai mindenkinek vannak, így sajnos Murphy törvényei alól sem mentesülünk. Senki. Nincs kivétel. Nincs az a vagyon, az a szépség és intelligencia, amivel a történések irányítói megvesztegethetőek lennének. Hiába vagy gazdag, ha büdös a szád. Hiába vagy politikus, ha foltos a nadrágod, és hiába vagy okos is, ha mákos sütit ettél reggelire, s a tejeskávéd utolsó kortya sem ment meg a fekete pöttyös vigyortól. Hiába. És ezt észre is veszik mások. Ám ami az észlelőnek komédia, az elszenvedő alanynak tragédia is lehet.

De mit tegyünk, ha „szerencsés” észlelők vagyunk?

Szóljunk-e az illetőnek, hogy kellemetlen szituációba került önhibáján kívül? Tegyük szóvá a lyukat, foltot, fogak közé ragadt maradékot? Vagy sunnyogjuk el, mert semmi sem kellemetlenebb annál, ha szembesítünk valakit a hátrányával? Hisz ha szólunk, mi is kénytelenek vagyunk kilépni a komfortzónánkból, és ha nem is közvetlenül, de közvetetten átélünk sok kínos pillanatot. Velem is megtörtént már, a szomszéddal is, sőt a celebvilág krémjével is. Néhány bakit meg is őrzött az utókor. Az A-HA zenekarnál például hibáztak a ’90-es években. Sokan hibáztak, hisz hagyták, hogy a frontember, Morten Harket csipás szemmel énekeljen a kamerába klipforgatás közben. Ültem a tévé előtt ledöbbenve, s századik alkalommal is ugyanúgy zavart a jelenség. Morten túl „nagy” ember volt ahhoz, hogy jelezzék neki a problémát? Vagy senkinek nem tűnt fel? A sminkes is, az utómunkás is kikerülte, „elfér az ott” gondolattal?

De miért?

Az emberek nagy része a „szóljak, ne szóljak döntést” érzelmekhez és személyekhez köti, akik valamilyen érzelmet váltanak ki belőlük: szeretetet, empátiát, utálatot, haragot.
Ha szeretünk valakit, szeretetünk erősebb a szóvá tett szájszagnál. Kedvenc kollégánkat sem hagyjuk oregánóval a metszőfogai között bemenni a soron következő tárgyalásra.

Gyarló emberekként azonban haragunk erősebb az empátiánál, az utálat a haragnál, így a szívkörünkön kívül állók kucis orrának vagy galambszaros fejének látványa (kár)örömmel tölt el bennünket. Mindenkit, itt sincs kivétel.

Ám ha félrenézünk egy kiszakadt nadrágülep láttán, ne felejtsük el, hogy ma mi nevetünk, holnap pedig rajtunk fognak. Sors vagy Murphy? Én mindenesetre szóltam.

Szabó Judit