Néhány napja bejárta a sajtót, hogy egy ceglédi anya agyonverte az egyéves gyerekét. Nem szeretnék sem ítélkezni, sem minősíteni. Ezt már sokan tették előttem, s még sokan lesznek, akik megteszik. Hivatalból is. Jelen írásomban a szűkebb és tágabb társadalmi környezet szerepét, lehetőségeit és felelősségét szeretném boncolgatni a kérdés kapcsán. Nevezetesen, megakadályozhatja-e egy ilyen tragédia bekövetkeztét, ilyen súlyos bűncselekmény elkövetését az elkövető szűkebb, illetve tágabb környezete? Vagy valóban minden előzmény és előjel nélküli, s lehetetlen kivédeni egy ilyen esetet?
Nos, az utca embere feltehetően kevéssé láthatott rá, hogyan élt a család, s mi zajlott az anyában, aki egyszer csak ilyen tettre vetemedett. Attól, hogy megpillantunk valakit, amint a házából kilépve, munkába induláskor bezárja maga mögött a kaput, vagy éppen hazaér, nehéz messzemenő következtetéseket levonni a látványból. Nem állíthatjuk, hogy „rendes ember”, s azt, hogy nem az. Feltehetően nem a hajuknál fogva rángatta ki-be az ajtón a gyerekeit, nem üvöltözött vagy beszélt magában az utcán, nem tett semmi nyilvánvalóan szokatlant vagy bizarrt a nő. Ami miatt legalább a férje felé jelezni kellett volna tapintatosan, hogy a nőnek esetleg segítségre lenne szüksége. Vagy mégis?
A férjnek soha nem tűnt fel, hogy a felesége annyira kiborult, vagy annak határán áll, hogy valamin változtatni kellene? A nő soha nem érezte, hogy nem bírja, segítséget kér? Vagy érezte, csak nem látott ki a helyzetéből, illetve tanult tehetetlenség okán nem tudott változtatni? Esetleg kért segítséget a közvetlen környezetétől, s elutasítást kapott? A védőnő, akinek egy ilyen kisgyereket rendszeresen látnia a kellene, semmi szokatlant, rendelleneset nem vett észre az anyán? Valóban soha korábban kezet nem emelt a nő egyik gyerekre sem, s az első alkalommal rögtön agyonverte?
Hogyan élnek emberek, mi az, ami normális abban a környezetben, ahol senkinek nem tűnik fel, hogy valami nem stimmel?
Amikor a fiam 23 hónapos lett, elfáradtam. Nagyon. Akkor költöztünk a mostani házunkba. Több, mint egy évig tartó építkezés után. A férjem egy multinál dolgozott, éjjel 10-11 óra előtt nem ért haza. Imádtam otthon lenni a fiammal, életem egyik legszebb időszaka volt, ha nem „a” legszebb. Naponta kétszer játszótérre mentünk, sok gyerek és szülő közé, hegyre föl, hegyről le. Már amikor nem az építkezésre. A fiam mindenhova jött velem. A beszerzéseket próbáltam célirányosan intézni: mindent felderítettem előre az interneten, és csak biztosra mentem. Azaz, mentünk. Időnként pedig szakvizsgákra tanultam. Az építkezés vége nagyon durván hajtósra sikerült, s amikor beköltöztünk, összeomlottam. Addig vitt a lendület, de akkor szétcsúsztam. Sírtam, kiborultam, úgy éreztem, elhagyott az életerőm. Kimerült és bizonytalan voltam. Zombiként láttam el a mindennapi teendőimet. Türelmem, lelkesedésem elhagyott. Éreztem, hogy a gyerekemnek sem jó, hogy ilyen állapotba kerültem. Sírva kértem segítséget családon belül. Nem kaptam. Nem értek rá, nem állt módjukban, én választottam ezt az életet, szedjem össze magam. A fiam két éves lett. Nagyon szerette a gyerektársaságot. Utolsó leheletemmel kerestem neki egy családi napközit, ahol nagyon-nagyon jó kezekbe került. És azért, hogy mindezt finanszírozni tudjam, szerencsémre vissza tudtam menni a munkahelyemre, ráadásul részmunkaidőben. Ami utazásokkal együtt kitett egy teljes munkaidőt, de ezalatt a fiam kiegyensúlyozott közegben, gondos kezek közt, gyerekekkel töltötte az idejét.
Nekem voltak erőforrásaim: előzetes egzisztenciám, jó munkáltatóm s maradék józan ítélőképességem. Ezek segítségével kihúztam magam (és a gyerekem) a hajamnál fogva a legnagyobb mélypontról.
Vajon hányan kapnak olyan választ, amikor segítséget kérnek, hogy mások is kibírják, szedjék össze magukat?
És mit csinál, akinek semmi, de semmi ereje és kilátása nincs ilyen helyzetben?
Néhány napja a bíróság előtt haladtam el, s pont akkor szállítottak ki egy rendőrautóból vezetőszáron egy húsz-huszonöt év körüli fiatal férfit a rendőrök. Lepörgött előttem, milyen élete lehetett gyerekként, hogyan szocializálódott, milyen túlélési technikákat, sémákat sajátított el, aki ilyen fiatalon ide jutott? Hány ponton avatkozhatott volna közbe a társadalom (a hivatalos és a civil), hogy ne így végezze?
Tudom, időnként túl nagy megértést tanúsítok, akár az emberi gyengeséggel szemben is. Pedig én magam olyan típus vagyok, aki gyakran erőn felül összeszedem magam. Mégis sokat gondolkodom egy-egy társadalom által elítélt cselekmény, pontosabban annak elkövetője kapcsán: hogyan jutott oda? Persze, lehet azt mondani, másnak is volt nehéz gyerekkora, mégsem válik gyilkossá, bűnelkövetővé, alkoholistává, kábítószerfüggővé, bántalmazóvá stb. Igaz. Ugyanakkor kevesen tudják jól és időben feldolgozni az ilyen jellegű sérüléseiket, s kijön rajtuk olyan formában, ami a társadalom számára nem zavaró, „csak” ők maguk szenvednek tőle: ilyen-olyan pszichés vagy fizikai tüneteket produkáló betegségként, életvezetési vagy párkapcsolati problémaként stb.
Úgy gondolom, szemforgatás helyett többet tehetünk azzal, ha mindenki magába néz: megtesz-e mindent azért, hogy a Gondviselés által rábízott gyerekek ne szerezzenek egész életükre kiható sérüléseket, megtesz-e minden tőle telhetőt rokonaiért, embertársaiért akkor, amikor bajba kerülnek, segítségre szorulnak.
