Közeleg a karácsony, az az időszak, amikor talán minden családnak jut néhány csendes nap, hogy az egész évi folyamatos taposómalmot kicsit megállítva együtt legyenek, játsszanak, beszélgessenek, újra megismerjék egymást. Igen, drasztikusan hangzik, de a mindennapi rutin közepette meglehetősen kevés esély jut a lelkizésre, az összetartozástudat erősítésére. A munka, a tanulás, a kötelezettségek hosszú-hosszú sora eltávolít egymástól, mindenki a saját feladataival van elfoglalva, s esténként legtöbbször csak egy gyors létszámellenőrzésre van idő és erő. Az anya számba veszi, hogy valamennyi csemetéje meg a férje is megvan-e, senkit nem hagyott ott edzésen, óvodában, munkahelyen, a házi feladatok elkészültek, a tornacucc izzadt pólója tisztára van cserélve, apunak is akad vasalt ing másnapra.
Ám most, az adventi időszakban az ember szívdobogva vágja a centit szentestéig, mindennap beszerez valamilyen apróságot az ünnepi dekorációhoz és menühöz, s a szülői fülek ilyenkor kihegyeződnek arra is, elkottyint-e a gyermek valamit a Jézuskától várt kívánságok közül.
Dübörög a Mikulásgyár, a segélyszervezetek képviselői álldogálnak a szupermarketek előtt tartós élelmiszert kérve, az iskolák is gyűjtenek nehezebb sorsú tanulóiknak. Mi, akiknek van lehetőségünk, pedig adunk. Ilyenkor többet és könnyebben, mint az év más időszakaiban. Hogy ez helyes-e így? Igen. Lehetne máskor is, többször is, többet is, de legalább a szeretet ünnepe kötelez.
Ezért is felkavaró olyan hírekről olvasni, mint amilyen a napokban járta körbe a magyar sajtót: gyereket vett magának egy idősödő férfi egy Bács megyei tanyán.
Adott egy anya (sajnos az ilyen lényre jobb szót még nem találtak ki), aki 35 000 Ft-ért eladta 11 éves kislányát egy 70 éves embernek. 2015-ben, Magyarországon. A saját szülőanyja néhány tízezerért áruba bocsátja a saját lányát. És van egy vén kéjenc, aki gyereket vesz magának. Ez nyilván nem a Hamupipőke-sztori modern változata. Az öreg biztosan nem (csak) házimunkára, lencseválogatásra keresett magának segéderőt, akit majd boldog nevelőként átad az épp a kiskunsági tanyavilágban bóklászó szőke hercegnek, ha megérik az idő.
A kislány 11 éves. Ne szépítsük, egy alig serdülő gyerek. Akinek babáznia kéne, tanulnia, az édesanyja vigyázó szemei előtt készülni az egészséges életre. Gyereknek lenni, ameddig lehet, majd felnőve végigjárni azt az utat, amelyet minden normális körülmények közt nevelődő gyerek végigjár. Szerelmekkel, csalódásokkal, küzdelmekkel, élettel teli utat.
Nagy a baj. Sokat halljuk, hogy a társadalom egy jelentős hányada vészesen leszakad, a napról napra túlélésért folyik a küzdelem, sok családban csupán a napi kenyérre és tejre van pénz, többre nem. Igen, ez az egyik része. A (gyermek)szegénység ellen küzdők ezt szajkózzák.
De van egy másik vonzata is az ilyen történeteknek. A teljes morális lezüllés, a műveletlenség, faragatlanság, primitívség, mindenféle szintű igénytelenség, egyszóval: az emberi tartás teljes eltűnése. Tömegeknél, százezreknél, megkockáztatom: millióknál. Ezen a szinten már csak nem is a napról napra túlélés a tét és a remény, hogy a küzdelem egyszer aprócska sikereket hoz, hanem az ösztönlény állapot lehető legtovábbi kitolása: zabálj, közösülj és tedd pénzzé mindenedet, hogy tovább zabálhass és tovább közösülhess, amíg a teljes immoralitásban fetrengve egyszer fel nem dobod a pacskert.
Ezt az állapotot, ezeket az emberalatti körülményeket és mentalitást nem igazolhatják a nem túl fényes gazdasági mutatók meg a tartós munkanélküliség. Ilyenkor történik meg az, hogy egy saját magát zombivá tett nő értékesíti a húsát-vérét egy másik zombinak. Ezzel a helyzettel nem tud mit kezdeni a (még) többségi társadalom. Szörnyülködhetünk, és szörnyülködünk is, hogy napról napra ilyen entitásokat termel ki az élet, de a saját ostoba, fekete lelkét senkiből nem tudjuk kiszakítani. Annyit tehetnénk, hogy a jobb sorsra érdemes gyermeket – akit az ilyen tapasztalások szintén elindítanak az ösztönlénnyé válás útján – kiemelik az erre illetékesek a „családjából” és keresnek neki emberhez méltó körülményeket. Ám a legutóbbi hírek nem erről tájékoztatnak: a rendőrség és az egyik szeretetszolgálat munkatársai „kimentették” a kislányt a tanyáról és visszaadták (!!!) az anyjának. Van még kérdés?
Advent van. Azon túl, hogy kitárt szívvel készülünk a karácsonyra, adjunk hálát mindennap a Jóistennek azért is, hogy van méltóságunk, mindenféle értelemben. Higgyük el, ez több mint elég.
V. Szabó Kriszta