Szombat délelőtt. Felébredtem. Tenni akartam valamit.
Az előző éjjel tökéletes hangulatát akartam mindenáron átélni újra és újra, kapaszkodni a jókedvbe és a harmóniába. Villámcsapásként megérintett: vízhez kell mennem! Élvezni a víz csobogását és a napfény simogató melegségét. Elindultam, vagyis elindultunk. Az időjárás változó volt, mint a lelkem. Hol felragyogott a Nap, hol elbújt, mint aki fél. Mindamellett tudtam, hogy jó helyen vagyok, mert egy olyan ember társaságában utazhattam, akinél a lehetetlen nem létezik. Mondhatni tökéletes napom volt. Nem is a víz - bár a lelkemnek kedves helyen lubickolhattam -, hanem a fürdőzés utáni élmény átélése miatt.
A nem kimondottan fárasztó napi „munkavégzés” után nyugodtan megvacsoráztunk és sétálni indultunk. És akkor! A Nap komiszul és romantikára hajlóan tért nyugovóra. Egy kis dombon állva nyugalom és melegség járt át, úgy éreztem magam, mint egy kisgyermek a karácsonyfa alatt, vagy mint aki még sosem látott naplementét. Sírni és nevetni tudtam volna egyszerre, de legfőképpen kikiabálni az égnek: „Hagyjátok, hogy éljek, még látni akarom!”
Egyet biztosan tudok: ha megkérik a kezem, azt akarom, hogy olyan ember tegye, aki képes ugyanazt érezni, mint én. Akkor és ugyanolyan színekben pompázzon a lelke, mint a lenyugvó Napnak.
Szabó Judit