Ha egyszer valaki készítene egy megkönnyebbülés-barométert, biztosan a dobogón végezne az az érzés, amikor felébredsz a hajnali szürkületben, s mindenről lemondva kezdesz kicihelődni az ágyból. Aztán valamiért mégis megnézed a vekkert, s látod, hogy még másfél órád van a reggeli kolompig. Ez a ténymegállapítás nagyon jól tud esni; olyan boldogan még egy kétnapos kismacska sem tud odavackolódni az anyja meleg pocakjához, mint ahogy én helyezkedek vissza a paplan alá.

Aztán csak megszólal az a fránya csengő, s kelni kell. Pont a legeslegmélyebb alvás közepette, a legédesebb álmot megszakítva. Ilyenkor elmélázok, vajon mi történne, ha ma nem? Egész egyszerűen nem kelnék fel, csak ha már kialudtam magam? Mi történne? Kifordulna a világ a sarkaiból? Jönne a renitenseket összefogdosó kommandó, s 100 nap hajnalban kelésre ítélne? Szerintem egyik sem. De aztán mégis győz a kötelességtudat.

Mert nem csak magam miatt vagyok felelős. Ott a gyermek, a férj s velük, miattuk, mellettük a reggeli rutin. Az ingvasalás, a tornacucc összekészítése, ceruzahegyezés, kávéfőzés, macska megetetése… Ez mind borulna, ha én az ösztöneimnek engedelmeskedve ágyban maradnék.

És tulajdonképpen csak az a két perc nehéz, ami az ébresztő megszólalásától az ágy mellett hagyott papucsba bújás és függőlegesbe helyezkedés között telik el. Utána – némi egykedvűséggel bár – kezdődik a szokásos. Ám mire a kávéfőző kiereszti az első gőzt és illatfelhőbe burkolja a még félhomályos konyhát, már úgy érzem, mindenre képes vagyok. Ide nekem a mai napot is, jöhet az új kezdet!