Magyarország legsikeresebb írónője, akinek az elmúlt években tizenhét rendkívül szórakoztató, mégis mély tartalmakkal bíró regénye jelent meg. Elvitt minket már Bangkokba, Kubába, Londonba, New Yorkba, Nápolyba. Kötetein keresztül megismerhettük a nők bátor oldalát, akik képesek felismerni azt, hogy változtatniuk kell az életükön és meg is teszik a szükséges lépéseket ehhez. Fejős Évával beszélgettünk írásairól, hősnőinek lelki fejlődéséről és folyamatban lévő munkáiról.

IgenÉlet: Egy interjúdban azt mondtad, hogy már kislány korod óta kacérkodsz az írással, átírtad egy történet végét, mert jobb befejezést találtál ki. Szóval téged nagyon fiatalon magával ragadott az írás szenvedélye. Attól a bizonyos gyerekkori élménytől kezdve tudatosan kezdtél el készülni erre a pályára?

Fejős Éva: Nem tudtam, milyen pálya az, amit szeretnék, de úgy képzeltem el, hogy az általam kitalált történetekből majd filmek készülnek. Később jöttem rá, hogy valójában regényt szeretnék írni. Nekem az az első élmény azért fontos, mert akkor jöttem rá, hogy az írással valóban teremteni lehet, és ez egészen elvarázsolt. Később pedig az bűvölt el, hogy az általam teremtett világ beszippantott, és úgy éreztem – ma is úgy érzem –, hogy nem én találom ki a történetet, hanem egyszerűen „megfigyelőként” vagyok jelen benne, és csak leírom, amit látok, végigkísérem a szereplőket egy úton.

IÉ.: Sok-sok évig a Nők Lapja újságírója voltál, ami meglehetősen pörgős szakma. A regényírást sokkal nyugodtabb munkának tudom elképzelni. Mint a filmekben, elvonulsz egy erdei faházba és alkotsz. Messze járok az igazságtól?

F.É.: Á, nem! Valójában most sokkal pörgősebb az életem. Létrehoztam és vezetem az Erawan Könyvkiadót, én választom ki a hatalmas külföldi kínálatból, hogy melyikeket fogom megjelentetni, kitalálom, ki fordítsa le, belekotyogok a borítótervezésbe, kitalálom a hirdetéseket, írom a www.fejoseva.com online magazinomba a cikkeket. Ez az előfutára a tavasztól nyomtatásban is megjelenő saját magazinomnak, és természetesen regényt írok. Az írás számomra nem feltétlenül magányos mesterség, írtam én már száguldó motorcsónakban, folyami hajón, repülőgépen többször is, autó hátsó ülésén, de írtam annak idején buliban is, és ma szintén tudok úgy regényt írni, ha vannak körülöttem emberek.

IÉ.: Tudatos döntés volt az, hogy egy időre elvonulsz az újságírástól?

F.É.: Már untam a feladataimat. Tizenegy évig dolgoztam a Nők Lapjában, és úgy éreztem, minden kihívásnak megfeleltem, azokat a lehetőségeket figyelembe véve, amelyek adottak voltak. Vagyis ötleteim még lettek volna nagyriportokra, de alkalmazkodnom kellett a lap struktúrájához. 2012-ben, amikor eljöttem a laptól, már egy önálló, saját könyvkiadó létrehozásán gondolkodtam. Izgalmas kihívásnak tűnt, de persze alaposan meg kellett fontolni, mert sok minden kellett hozzá. Érzék, tudatosság, tőke, elszántság. Amikor úgy éreztem, hogy minden rendben lesz, belevágtam.

IÉ.: A regényeid történetei mindig valamilyen utazással kapcsolatosak és az azokhoz kapcsolódó élményeiden alapulnak, ha jól sejtem. Egy-egy utad alkalmával megjelennek már a szereplők és a történet is előtted? Vagy kell egy kis idő, amíg az impulzusok kicsit lecsillapodnak, és utána jön az ihlet?

F.É.: Nem mindig kapcsolódnak utazáshoz, de jó ideje az olvasóim kérik, hogy „vigyem el” őket egzotikus tájakra, oda, ahol - még - nem jártak. Nagyon érdekes, hogy sokan követnek, nem egy olvasómmal - férfiakkal is! - találkoztam, akik megengedhetik maguknak, hogy végigjárják a szereplőim útjait. És mielőtt elindulnak, tőlem kérnek szállásötletet, megkérdezik, melyik légitársaságot ajánlom, és többször hallottam, hogy az adott regény helyszíneit is végigjárják. De tapasztaltam is: Bangkokban több párral találkoztam, akik a Bangkok, tranzittal a kezükben járták be a várost... Egyszer még a bangkoki magasvasúton is láttam egy lányt, aki a Bangkok, tranzitot olvasta. Odaléptem hozzá és megszólítottam: „Ezt a könyvet én írtam!”. Fura, de felemelő helyzet volt. A kérdésedre visszatérve: amikor utazom, nem is gondolok arra, hogy egy-egy helyszín, ami megtetszik, regényhelyszínem lesz majd. Nincs ilyen, sosem. Aztán egyszer csak felbukkan az adott helyszín írás közben. Ha nem bukkan fel, akkor nem vezetem el abban a regényben az olvasókat távoli tájra. Mindig alárendelem magam a történetnek, sosem próbálom „megerőszakolni”, de tény, hogy a legtöbb könyvemben van utazás.

IÉ.: Az egyébként határozott koncepciód volt, hogy a regények a világ különböző pontjain játszódjanak?

F.É.: Amikor a Bangkok, tranzitot elkezdtem írni, éppen a török riviérán nyaraltam anyuval, és belém hasított, mennyire jó dolog távol lenni egy kicsit, eltávolodni mindentől, hogy jobban rálássak az életemre. Nem mintha ne éreztem volna jól magam: ellenkezőleg! De arra gondoltam, Bangkokba vissza kellene menni, mert annyira klassz hely, máig talán a legjobban imádom azt a várost az összes közül, amit megismertem. És én képzeletben visszamentem Bangkokba... Ezért kezdtem el írni a könyvet, hogy tehessek egy képzeletbeli utazást. A megjelenés után rengeteg visszajelzést kaptam az „én” Bangkokommal kapcsolatban. Sokan jöttek velem akár könyvben, akár a valóságban, és kérték, hogy majd megint legyen utazás a következőben. De ahogy említettem, nem mindig van így, néha utazunk, máskor akár csak Délegyházáig megyünk – a legtöbb regényemben a helyszín inkább csak „élő” díszlet, kivéve a Bangkok, tranzitot és a Cuba Libre-t, amelyekben Bangkok és Kuba igazi szereplővé, ha nem főszereplővé, vált.

IÉ.: A szereplőid mindig fontos jellemváltozáson mennek végig, keresik önmagukat, a boldogságukat, a belső harmóniájukat. Mint Julia Roberts az Ízek, imák, szerelmekben. Az ő lelki fejlődésük egyben a te lelki fejlődésed is? Úgy értem, te magad is alakulsz a szereplőkkel a történet során? Mindegyikőjükben benne vagy egy kicsit te is, vagy ilyen szempontból függetleníteni tudod magadat?

F.É.: Ahogy mondtam, hiszek benne, hogyha egy kicsit eltávolodsz a mindennapi életedtől, akár csak néhány kilométerre – fizikailag –, akkor jobban rálátsz arra, hogy milyen döntések várnak rád, könnyebben hozod meg ezeket, meg egyébként is, szerintem ilyenkor mindig változol egy kicsit. A szereplőkkel egybeolvadok, nagyon benne vagyok a pozitív és a negatív hőseim fejében is, amikor éppen én „ők vagyok”, de természetesen nem őrülök meg írás közben, és nagyon jól tudom, amikor kiszállok a könyvből, hogy ez fikció. Mindenesetre olyan felismerésekre juthatok a szereplőim segítségével, amikre nélkülük nem kerülhetne sor. De az olvasóim is ezt mondják: egy-egy regényhősömön keresztül a saját életükre is jobban rálátnak, bátrabban, könnyebben hoznak meg fontos és kevésbé fontos döntéseket. Ezt a mai napig nem értem, de nagyon hálás vagyok érte, igazi bónusz az írásért.

IÉ.: Azt gondolom, a könyveidet elsősorban a nők olvassák és hatalmas a rajongótáborod. Mit gondolsz, mi lehet, a sikered kulcsa?

F.É.: Elég sok a férfi olvasóm, legalább 10-15% (Nevet.) De persze elsősorban nők olvassák a történeteimet, egyrészt mert már tudják, hogy mire számíthatnak, mégis mindig meglepetés éri őket, mert én sem szeretném kétszer „ugyanazt” írni, engem is az izgat, ha folyamatosan megújulhatok, akár a történetvezetést, akár a „hangomat” illetően. Tudják, hogy több szálon futnak a történeteim, össze kell rakosgatniuk a szálakat, mint egy mozaikot, és csak lassacskán kezd összeállni előttük a „nagy egész”. És azt is tudják, hogy valószínűleg szórakoztató lesz a könyv, amit megvesznek, sokaktól hallom, hogy egész éjjel olvassák, mert nem tudják lerakni... Talán az is közrejátszik abban, hogy sokan szeretik a regényeimet, hogy a hősnőim bátrak, és reményt adnak az olvasóimnak, felismeréseket a saját életükkel, problémáikkal kapcsolatban, illetve bátorságot a döntéseikhez.

IÉ.: Hét éve írod a regényeidet, melyek meglehetősen gyors tempóban is készülnek, hiszen gyakorlatilag évente két kötettel megörvendeztetsz bennünket. Honnan merítesz újabb és újabb ötleteket, honnan az erő ehhez a megfeszített munkához?

F.É.: Sokkal régebben írok regényt, amikor nem jelentek, nem jelenhettek meg a könyveim, akkor is megírtam saját magamnak évente egy-két-három regénykéziratot – ma már tudom, hogy azokon tanultam. 2007 óta tizenhét regényt írtam, de ez nekem azért természetes, mert akkor is írtam, amikor még a kutya nem volt kíváncsi rám. Egyszerűen belső igényem az írás, és nagyon örülök, hogy az olvasóim szeretik a tempómat, és várják az újabb regényeimet.

IÉ.: Min dolgozol éppen?

F.É.: Télre jelenik meg a Száz éjjel vártam folytatása, a Száz Éjjel Ügynökség, ugyanolyan humoros kalandregény, mint az első rész volt; a különleges képességű Andi története folytatódik... Idén nyáron egy környezetvédelmi krimit adtam ki: az Úton hozzád fiatal ügyvéd hőse egy magyar környezetszennyezési bűnügyet tár fel, amely ugyan fikció, de sajnos, láthatjuk, hogy mégis megtörténhet – Illatos út, Alföld, és még sorolhatnám.... A Greenpeace-től nagyon sok segítséget kaptam a történethez, és úgy alakult, hogy mivel számomra is fontos, milyen környezetben élünk, mennyi vegyianyag szennyezi a vizeket, levegőt, talajt, a szervezet vegyianyag-kampányának „arca” lettem. Ez nagyon fontos ügy számomra. De visszatérve a kérdésre: újdonságnak tehát hamarosan itt lesz a Száz Éjjel Ügynökség című regényem, illetve karácsony előtt megjelenik az Utazz velem! című színezőm: a regényhelyszíneim motívumai szerepelnek benne, ezeket lehet kiszínezni.

IÉ.: Mit gondolsz, visszatérsz egyszer még az újságíráshoz vagy a regényírás örökre elrabolt?

F.É.: Már megkaptam a lapindítási engedélyt, tavasszal jelenik meg a nyomtatott magazinom, amelyben természetesen a „fejősévás” életérzést szeretném megmutatni az olvasóknak: utazunk, riportosan feldolgozom az engem és szerintem még sok nőt, sok családot érdeklő problémákat, és igyekszem majd ebben is kihangsúlyozni, mik a fontos és jó dolgok az életben. Illetve végigvonul rajta az egyébként a saját életem által is igazolt ars poeticám: a nagy álmok megvalósulhatnak, ha nem adjuk fel, ha nem tántorítanak vissza az akadályok.

(A fenti fotót Hajdu András készítette; képdizájn: Cantinart; kutyus: Lepke, Éva saját kutyája)

Szilvási-Kassai Eszter