Miért van az, hogy Magyarországon sok gyerek nem szeret iskolába járni? Miért kell sokszor rettenetes légkörben, negatív kisugárzású és világú iskolai környezetben „szenvednie” a gyerekeknek? Kik és mit várnak el tőlük? A tanulás utálatát vagy szeretetét?

Melyik magyar ember nem találkozott még az elfuserált életéből adódóan megkeseredett, kiégett, motiválatlan és frusztrált magyar pedagógussal? Hányszor hallottuk gyerekkorunkban a törődő, de sokszor tehetetlen szülőktől: „Ne foglalkozz vele!”; „Nem számít, mit és hogyan mond, mi tudjuk, hogy képes vagy rá!”; „Ne hagyd, hogy elvegye a kedved, hidd el, hogy ennyi idős koromban én sem tudtam ezeket a dolgokat… „Biztos, hogy nem utál téged, csak nehéz ember, akinek sokszor van rossz napja”.

Melyik magyar ember találkozott és hányszor jókedvű, motivált, pozitív gondolkodású, megerősítő, mosolygó magyar pedagógussal? Tapasztalatból tudom, hogy vannak ilyenek is, csak sajnos kisebbségben és nagyon fogyatkozó létszámban, mert a magyar pedagógia éppolyan fekete, mint ahogyan azt már a 2006-ban megjelentetett Fekete pedagógia című tanulmánykötetben bemutatták. Tíz év alatt sem sikerült változást kieszközölni, hihetetlen családi összmunka és kitartás eredménye az, ha egy magyar gyerek képes sikerorientált gondolkodásmóddal és hozzáállással kilépni a magyar oktatási rendszerből a nagybetűs életbe. Mert nincs, vagy ha van, elenyészően kevés a pozitív gondolkodás, az „igenis képesek vagytok rá"–állandó visszacsatolás és megerősítés, a nem egy kis szégyenérzettel párosuló „próbáljunk meg kicsik lenni”-érzés felerősítése, hanem az egyedülállóan mozgalmas és színes történelemmel és irodalommal, zenével és sporttal felvértezett „erős nemzet tagja vagy"-tudat kialakítása. Ezek annyira nehéz és pénzfüggő gesztusok? Igen, sok szempontból pénzfüggő és pénzigényes a magyar oktatási rendszer sikeressége, de a kisebbségi komplexus hatéves kortól történő szisztematikus sulykolása nem pénzfüggő. Ha egy első évét az iskolapadban töltő kisiskolás elsajátítási motivációja a legmagasabb fokú 6-7 éves korában, akkor hogyan lehet elérni azt, hogy mindez Magyarországon töredékére csökken, és a gyerekek legnagyobb része utál iskolába járni már tízéves korában?

Mára bebizonyosodott, hogy nem csak a módszerekkel van a baj, vagy nem elsősorban a módszerekkel. Nem az a lényeg, hogy kooperatívan, kis csoportokban, sokszor háttal a tanárnak tanulnak-e a gyerekek, avagy szemben a táblával figyelik a magyarázatot és kérdéseket tehetnek fel, hanem az a legfontosabb, hogy mindez milyen légkörben, milyen hangvétellel, milyen emberi és tanári attitűddel történik. Mit akar átadni és hogyan akarja mindezt megtenni a pedagógus? Milyen ember a pedagógus? Azért merek ilyen kritikus hangvétellel szólni és írni, mert magam is megtapasztaltam középiskolai tanári gyakorlatom alatt, hogy a nagyon nehezen kezelhető, a tanulást és tanítást már kiskorukban megutáltatott gyerekekkel hihetetlenül nehéz eredményeket elérni.

Kik vannak a tanári pályán, kik maradnak, maradhatnak a tanári pályán? Az már világossá vált, hogy nagyon sok esetben az arra alkalmatlan, nem tanáregyéniségek helyrehozhatatlan károkat okoznak és okoztak magyar diákok millióiban. Nemrég, egy késő nyári estén, az egyik volt egyetemi évfolyamtársam, kétszakos tanárként, háromgyermekes apaként keserű iróniával beszélt arról, hogy az urambátyám viszony a vidéki tanárvilágot még ma is meghatározza. A kirúghatatlan, mindenféle rokonsági kapcsolatok okán bebetonozott, tanárságukat nem hivatásként, hanem egyfajta nyugdíjas korig tartó nyűgként megélő kollégáktól hemzseg a pálya, sokan vannak, akik nem akarnak és nem is tudnak haladni a korral, a régi, szocialista berögződések sorra visszaköszönnek óráikon és mindezen senki és semmi nem tud változtatni.

Én azonban hiszem, hogy voltak, vannak és lesznek nagy tanáregyéniségek, akik szeretik a diákjaikat mint tanulókat és mint embereket egyaránt. Olyanok, mint a Fasori Evangélikus Gimnázium egykori matematikatanára, Rátz László, aki egy sor magyar reáliákban kimagasló, világhírű tudóst nevelt ki vagy a már egyetemi szinten legendás Négyesy László költő, aki stilisztika óráin a huszadik századi magyar lírikusok és írók legjavát képezte ki. De említhetnénk Niederhauser Emilt, Rónay Lászlót és még sokakat a magyar pedagógusok közül. Akik hittek és hisznek benne, hogy el fog jönni, el kell jönnie egy olyan kornak, amikor újra érték lesz a tudás, érték lesz a tanulás és a tanítás is. Amikor nem 12 évre tervezzük az oktatást, hanem folyamatos tanulásra készítjük fel a gyerekeket, amikor a dicséret, a taps, nem csak az évnyitó és évzáró igazgatói beszédeket követően hangzik el, hanem, amikor mindig pozitív, megerősítő, sikerorientált környezetben tanulhatnak a magyar gyerekek is…