Sok más kérdés mellett abban a dologban sem lesz konszenzus soha ember és ember, nő és nő, nő és férfi közt, hogy még mindig túl macsó-e a világ, a nők még mindig túlontúl el vannak-e nyomva, vagy a sok „emancipuncinak” hála lassan már a hímek is menstruálni fognak.

Szerintem alapvetően a kérdés megközelítése a téves: ne akarjunk mások lenni, mint amik vagyunk. Értsd: a nő maradjon nő, de nőiségének valamennyi lehetőségét aknázza ki, a férfi pedig ne rázza a hátsóját, ne járjon szoknyában (Skócia kivétel), ne építtessen szilikont sehova: sem szájba, sem mellbe, sem agyba. Ne csapja hátra a zacsit, hímtag „nélkül” PÓZOLVA, mert attól még nem lesz sem nő, sem kívánatos, csak egy szánnivaló ripacs, identitászavaros pojáca, akit sem itt, sem ott nem vesznek komolyan. Na, de messze kanyarodtam kicsit a lényegtől.

A megoldás, mint az élet minden területén, e kérdésnél is az egyensúly megteremtése: magunkban is, s az ellenkező nem képviselőivel kialakított viszonyunkban is. Van a bölcsesség, mely szerint egy nő annyira nő egy szituációban, amennyire férfi a férfi mellette. S vannak férfiak – igen, még léteznek -, akik ki tudják hozni a hölgyből a nagybetűs NŐ-t. Vagy legalábbis szépeket mondani rólunk, ahogy pl. Honore de Balzac tette. De nem kell ahhoz híres írónak lenni, hogy egy férfi „érezze” a nőt. Csak egy kis odafigyelés és elfogadás kell. Mert higgyétek el, fiúk: nem vagyunk ám mi annyira bonyolultak. A női lélek pár perc alatt kiismerhető: csak el kell hitetnetek velünk, hogy királynők vagyunk. S ha ez sikerül, királynőből a legodaadóbb „alattvalók” leszünk.