Sosem voltam Femme fatale-típus. Nem csúsztak autók egymásba, ha meglibbent a lófarkam a zebrán, nem lett öngyilkos senki irántam táplált viszonzatlan érzelmei miatt; májusfát sem állítottak nekem, csillagot sem neveztek el rólam. Az a fajta nő vagyok, aki úgy érzi, kétszer kell belépnie valahova, hogy egyszer jelen legyen. Sokak szerint ez nem így van, de én így képzelem.

Van azonban egy helyzet, amely – bár alapvetően kellemetlen, mégis - önbizalommorzsákat szór belém. Az építkezés, útjavítás munkásai előtt való elhaladás. Tudom, a melósok mindenkinek füttyögnek 15-től 70-ig, akinek melle van meg két lába, ez ön- és közszórakoztatás, virtus, szendvicsezés közbeni show. Ám jólesik az ember lelkének, ha azt hallja:

- Hű, oda nézz! Ez igen! – Apám, ha ennyivel és ennyivel fiatalabb lennék! – Kisasszooony, vessen rám egy pillantást! 

Persze van, mikor kevésbé irodalmi a stílus, és a „Sunáználak!” a legcizelláltabb kiáltás, amit egyszeri nő kap, de alapvetően nem vetik el a sulykot. S bár mindahányszor kocsonyás lábakkal és merev nyakkal haladok el 10-12, bámuló hím előtt (Végzetasszony meg sem rebbenne, talán vissza is integetne), azért mégis másképp esik a bevásárlás is egy-két dicséret után.

Vajon az útépítő feleségének is marad még a bókokból estére? Ha nem, talán az sem baj. Másnap, egy idegen brigád előtt elhaladva ő is „megkapja a magáét”.

És a világ rendben működik tovább.             

VSZK