Sokszor úgy érezzük, párunkkal hosszú-hosszú évek után sem értjük egymást, s talán csak az utódaink a bizonyítékai, hogy egyáltalán egy fajba tartozunk. Női hiszti? Férfi érzéketlenség? Ránk rakódott viselkedésformák? Genetika? Az alábbi írásból kiderül.

Talán már mindenkivel megesett a következő eset.

- Úgy fáj a fejem! – mondja a nő.

A tipikus férfi válaszok a következők:

- Vegyél be valamit!

- Kinyitom az ablakot!

- Hozzak egy pohár vizet?

Erre persze a hölgy elszontyolodik, vagy akár meg is haragszik a férfira, mert ő titkon empátiát, egy megértő pillantást, ölelést akar.

Vajon ki hibázott? Hibázott-e valaki? A válasz nehezen adható meg: a maga módján mindenki és senki sem hibás. Valóban, sok férfi a legnagyobb igyekezete ellenére sincs tisztában azzal, mit várna a nő, de sok hölgy sem érti, miért olyan nehéz felfogni azt a férfiaknak, amit ők szeretnének. Az ehhez hasonló apróbb és nagyobb tüskék sokaságára kapcsolatok, házasságok mennek rá; ám a lényeg, hogy megértsük a másik észjárását, azt, ő mit tekint fontosnak. A férfi tudhatná, nem feltétlenül a célszerű megoldás alapján kell gondolkodnia, hanem érzelmi gyógyszert nyújthatna egy öleléssel. A nő pedig tudhatná, hogy a férfi meg akarta oldani az ő problémáját, nem egy érzéketlen disznó, érzéketlennek ható mondata éppen a párjának való, szerinte legjobb segítségre irányult.

Ezekkel a súlyos kérdésekkel a szociolingvisztika tudományának gender ága foglalkozik. Természetesen a viselkedést általánosítani nem lehet, azonban sokak reakciója hasonló. Kimutatták, hogy a burkolt fogalmazási stílus a hölgyek szerint inkább a férfiakat jellemzi, ők maguk nem élnek ezzel az eszközzel, ám a gyakorlati tesztek alapján kiderül, hogy ők ezt észre sem veszik, indirekt módon használják a burkolt fogalmazásmódokat, valamint a beszélő szándékainak, érzéseinek megfejtésére is kisebb energiát fordítanak a férfiakhoz képest. Ugyanakkor a férfiak azt gondolják: a nők beszélnek többet, sokat fecsegnek kevésbé érdekes dolgokról. Kiderült, hogy társaságban nemcsak a férfiak beszélnek lényegesen többet, de hosszabban is teszik azt a nőknél, általában csak négyszemközt fordul a kocka a hölgyek javára.

Itt viszont megint kezdődhetnek a bajok. Miközben a nő elmeséli a napját, a férfiak jó része csak hallgat, a „Milyen napod volt?” kérdésre pár szóban felel. Kifejezetten gyakori férfiválasz a „semmi”. Ezeket persze a nő zokon veszi, hiszen a tegnapelőtti vendégségben még felhevülten „nyomta a vakert” a kedves férje órákon keresztül. A férfi pedig úgy érzi, a két mondat elég volt, ő mindent elmondott. Ilyenkor vágjuk egymás fejéhez az ismerős mondatokat: - „Csak magaddal törődsz! Engem bezzeg érdekel, mi van veled! - De én mindet elmondtam, nincs semmi! Ne követelőzz!” Itt is mindenkinek igaza van, mégsincs senkinek igaza. A nő azt várná, hogy a férje úgy beszéljen vele, ahogyan azt ő a legjobb barátnőjével tenné, például kifejthetné, milyen érzések kavarogtak benne aznap, ám a férfi tényleg mindent elmondott, amit fontosnak ítélt. Ezt két mondatban megtehette, ennyit ítélt lényegesnek.

Ha már barátok! Igazolhatóan a nők többsége számára a barátság cementje a beszéd, a férfiaknál a közös tevékenységek. A gyerekkori barátságokban elsajátított kommunikációs stratégiákat visszük tovább felnőtt korunkban. A legtöbb nő számára a társalgás a kapcsolatteremtés legfontosabb eszköze, a „dolgok” elrendezésének legfontosabb módja. A lényeg az interakció, a kötődés, a figyelem. A női beszédben kiemelkedő szerepe van a hasonulásnak, egyezésnek. Bizonyára emlékszünk, hogy miként tárgyaltuk ki finoman vagy keményen az „átlagtól” eltérően viselkedő, kinéző szaktársunkat, osztálytársunkat. A nők számára a kapcsolatteremtés, az intimitás fontosabb a párbeszédben, ez az érzelmi kötődés kifejezésének eszköze is. A férfiak zömének kommunikációs célja ettől szögesen eltér, cél az információ átadása, nem pedig az interakció. Ha a férfi tévézik, inkább csak akkor zavarható meg, ha információhoz jut, a nő pedig ekkor is interakcióra, kötődésre, figyelemre vágyik. Sokszor nem véletlen, hogy a nő nem öt perccel meccs előtt kezd beszélni, hanem öt perccel a kezdő sípszó után, hiszen figyelemre, kapcsolatra vágyik, miközben ez a férfit láthatóan nem érdekli ekkor. Nyilvánosan nagyon fontos szempont a férfiaknak az önállóságuk megmutatása, illetve a státuszuk emelése a környezetükben a beszéd által. Ezért is dumálnak társaságban többet, hosszabban a férfiak. Ilyekor történeteket, híreket mesélnek, felfelé pozicionálják magukat (munka, tudás), rákontráznak a másikra (Az mind semmi! Én…)

Korántsem ördöngösség a másik nem fejével gondolkodni: a lényeg az empátia, a tanulás és az éberség.

Ember Zoltán