No, ma mindenféle előjáték nélkül idelöttyintem a feketelevest. Nem, nincs receptje, bőven elég, hogy nyelem, nyelem rendületlenül. Ez a negyedik bejegyzésem, azaz komolyabban majd’ egy hónapja épülök le (zsírból), épülök fel (izomból), de még mindig nem vagyok az új önmagammal azonos. Minden áldott nap küzdelem ugyanis. Küzdelem a régi ízek hiányával, küzdelem az új ételekkel, pontosabban: küzdelem a hússal.
Régen csak vércsének hívtak a családban, mert mindegy volt, milyen hús kerül elém, a lényeg az idő és a mennyiség volt, azaz bármikor bármennyi. Marhapöri, sült kacsacomb (mhhh), csirke, disznó… Teljesen mindegy volt. Néhány éve viszont azt vettem észre, hogy nem annyira kell. Most pedig, hogy szinte napi kötelező, vagy ha nem is kötelező, azért erősen ajánlott (hisz éljek már túl egy napot csak zöldségen!), komoly kínokat állok ki, hogy kedvesen nézzek az ebédet jelentő egykori állatra. Ne szépítsük, ez van! Az agyam képtelen átállni a ragadozó üzemmódra.
Hús, hús, hús, egyél húst! A zöldségektől leszel olyan mélabús! (Bëlga)
Vagyis: semmi gond nem lenne a hússal, ha mondjuk csak úgy diszkréten ki-kilógna egy zsemléből, s BigMac-nek hívnák. Vagy Whopper-nek, vagy húsos melegszendvicsnek. Vagy milánói makaróninak – hű, akkor kifejezetten jóban lennénk. De a brokkolis csirke vagy a pörkölt koviubival – igyekeznek, igyekeznek, de… Igyekezzenek még egy kicsit! A hétvégén egy kiló disznóból gyúrtam fasírtot, azt ettem elosztva két napig, savanyú káposztával. Amikor vasárnap este benéztem a hűtőbe – ahogy régen - a dilemmával, mit is egyek, mit is egyek, még mindig 12 darab fasírtgolyó vigyorgott rám: - Minket, minket! – azért már nem kaptam utánuk Villámkezű Edwardként. (Ja, közben a szerkesztőm szólt, hogy Edward bizony Ollókezű. Most már így marad, nem vagyok naprakész Johnny Depp-ből) J
Ez a húsaverzió azonban dühít ám! Hisz fizikailag meg jól vagyok. Az új életmódom erőt, energiát ad, röhögve végigszaladgálom a napot. Már nem azért élek, hogy egyek, hanem azért eszek, hogy éljek. És ez hihetetlen fegyvertény korábbi erőnlétemhez képest. Itt van például egy nagyon fontos dolog: szép a bőröm. Kisimultabb, fényesebb éééééés… Dobpergés, fanfárok meg Tunyacsáp klarinétja: 70%-ban eltűnt a narancsbőröm. L-a-s-s-a-n m-o-n-d-o-m, hogy mindenki értse: 70-%-b-a-n-e-l-t-ű-n-t-a-n-a-r-a-n-c-s-b-ő-r-ö-m. Egy hónap alatt. Kiürült a szervezetemből a cukor (brühühühü), a liszt, az E-tenger, így „sajnos” már nem tudnám a hátsómat sajtreszelőként felajánlani a közétkeztetésnek, ellenben szánkópályának, egy-két huppanóval, kiváló lenne. Úgyis jön a tél!
Ez vajon mi?
A „Zéró toleranciát a narancsbőrnek!” projektben biztosan nagy szerepe volt annak a csodaszernek is, amit a kettlebell edzések végén alkalmazunk. SMR hengernek hívják, TAMÁS elmagyarázta, mit is kell tudni róla: „Sokat javít az izmok tónusán, ezzel csökkentve a sérülésveszélyt és nem utolsósorban az izomlázat. Lényege, hogy az izompólyákban kialakult feszültségeket feloldja, a sérült izmokban keletkezett letapadásokat, behegesedett szöveteket fellazítja, így azok lebonthatóvá válnak. A lebontott salakanyagoktól a méregtelenítés során megszabadul a szervezet, ami remek hír a hölgyeknek, mert állítólag a narancsbőr ellen is hatásos fegyver. Emellett az SMR henger a megfelelő izmok fellazításával a helyes testtartás visszaszerzésében is a segítségünkre lehet. Itt is a minőség számít. Teljesen el kell lazítanunk az izmainkat, lassan, koncentráltan kell dolgozni. A henger használata nem is olyan egyszerű, mint ahogyan hangzik, ezt is tanulni, gyakorolni kell. Némelyik mozdulatsor kívülről nézve „érdekesnek tűnhet”, nehéz lenne kimagyarázni, ha véletlenül ránk nyitnának közben.” :)
Has(s), alkoss, gyarapíts?
Szóval: volt narancsbőr, (majdnem) nincs narancsbőr! Ezt megünneplendő, a barátaim rá tudtak beszélni, hogy uszodába menjünk. Hááát, azért a bikiniben nagyjából annyira voltam magabiztos, mint Paris Hilton az IQ-teszten, de ott voltam, felvettem, pancsoltam. De leginkább nézelődtem. És beugrott, pontosabban igazolást nyert valami. A nyáron olvastam a Reneszánszasszony blog TESTKÉPZAVARGÁSOK című bejegyzését, melyben a szerző arról értekezik, hogy pohos, totyakos pasasok pontozgatják le azokat a nőket, akik egyébként szóba sem állnának velük, ha a fickóknak versenyhelyzetben kellene villantaniuk. Ám az említett férfiak némileg lelakott magabiztosságuk teljes tudatában éltek és kritizáltak bele a világba. Azt kell mondanom, a hétvégén én is hasonlót tapasztaltam. Nem akarok én senkiről semmi rosszat mondani csak azért, mert egy hónapja nem csak cukor, de még kávé nélkül is iszom a kávét, ami így már tea, ugye… Tudom, hogy nem lettem egyszerre fitnessguru attól, csak mert felálltam a fotelből, de – mivel nekem is rohadt nehéz – körülnézek ott, ahol épp vagyok, s próbálom kitalálni, mások hogyan küzdenek az árral. Hát – s most nem jövök itt a „szabályt erősítő kivételek" blablával, mert a tendencia a lényeg – 10 férfiból 8 nem igazán küzd azzal az árral! Alaptartozék a sörhas. Oly kiábrándító 20-30 közötti férfiakról megállapítani, hogy hátulról jól néznek ki, ám ha megfordulnak, ott áll velem szemben Joulupukki, a Télapó. És szemlátomást tök elégedettek mindazzal (a jó sokkal), ami van. Pedig nem jó ám az! Én például nem szeretnék odáig eljutni, hogy 10 év múlva én tartsam a tükröt a férjemnek, hogy megnézhesse, mi van a hasától kicsit lejjebb! Miért hiszik a férfiak, hogy ők úgy is megfelelőek, ha kettesével viszik a korsó söröket, hisz hétvége van, lazulunk?! Hát, drága barátaim! Ti elvárjátok a párotoktól, hogy megüssön egy szintet, s kellemes látványt nyújtson minden körülmények között, hisz állítólag nálatok, férfiaknál a legfontosabb észlelési mód a vizuális. Most megsúgok valamit: mi, nők is csettintünk ám egy kellemes és arányos férfitest láttán. Mi sem olyan "igaziról" álmodunk, akinek 30 évesen már gutaütött külseje van, és jobb híján még a farmerje is gumis derekú… Ahogy mi küzdünk a saját lehetőségeinkhez képest a mindenáron való megfelelésért, úgy ti is belerakhatnátok némi erőfeszítést ebbe az életmódosdiba. Mert abban lehet egy darabig bízni, hogy az asszonynak így is jók vagytok, de mi van, ha egyszer csak kevés lesz mindaz a sok, amit magatokon nyújtotok?
De nem szeretnék igazságtalan lenni: a wellnessben lévő nők sem indulhattak volna egy “Body of the Year” versenyen, de azon a napon, abban az időszakban, mikor én szemlélődtem, sokkal több vékony, bár nem sportos nőt láttam magam körül, mint férfit. Ez van.
Ez a tapasztalat azonban további erőt adott, hogy folytassam, ne adjam fel. Meg persze az a négy kiló is, amitől eddig megszabadultam. Én kevesellem kicsit, de a szakemberek szerint a lassú fogyás a jó, mert az biztosan tartós, ha nem térünk le az útról.
És ahogy apukám mondja: - Minden egyes kilónak örülni kell, ha lefele és nem felfele megy.
Papi igazi bölcs.
Szabó Judit
