A minap egy csodás napot töltöttünk a férjemmel a Felvidéken. Megnéztük Zólyom várát, Besztercebányát, ettünk, sétáltunk, kávéztunk, együtt voltunk, beszélgettünk, amire a hétköznapok mókuskerekében nem nagyon van lehetőségünk. A kisfiunk a nagyszülőknél nyaral, így csak egymásra koncentrálhattunk.

Hazafelé elhatároztuk, hogy a teljes napot, a gazdag élménytömeget még egy vacsorával is megkoronázzuk az egyik kedvenc éttermünkben. Gondoltuk, hazaszaladunk, lemossuk magunkról a 40 fokos hőség nyomait, átöltözünk és a langyos nyárestében, finom fogások mellett folytatjuk a beszélgetést.

Igen ám, de az élet olykor furcsa dramaturg. A 2-es úton, Göd előtt belecseppentünk egy baleset kellős közepébe. Két autó ütközött frontálisan. Mire odaértünk, már négy mentőautó, egy helikopter, egy tűzoltókocsi és két rendőrautó állt keresztben az úton, röviddel később megérkezett a második helikopter és egy újabb csapat tűzoltó.

Közben az eső zuhogni kezdett, a forgalmat leállító és az autósokat tájékoztató fiatal rendőr ronggyá ázott egy pillanat alatt.

Rettenetes érzés fogott el, mondhatni, sokkot kaptam. Nem szálltam ki az autóból, nem vagyok az a katasztrófaturista típus. Balesetről, sérülésről, halálról hallani is épp elég, de amikor a közvetlen közelébe kerül az ember, az leírhatatlanul megdöbbentő, keserű és fájdalmas. Olyankor minden kisszerűség, hétköznapi acsarkodás, konspiráció, törtetés, taposás nevetségesen pitivé törpül, az ember azt érzi, semmi nem ér annyit, mint az élete. És szerencsés az a helyzet, ha erre a mások „tragédiáján” keresztül ébredünk rá.

Hosszú-hosszú tízpercekig álltunk és vártunk, hogy felszabaduljon az út. Közben néztem a mentők, a tűzoltók, a rendőrök profi, gondos munkáját, láttam, ahogy a tűzoltók ketten viszik a dög nehéz feszítővasat, közben a takarásból észrevettem a gyermekmentő kocsi személyzetét is, s azt éreztem, ezeket az embereket itt és most szentté kellene avatni. Egytől egyig.

Elképzelni sem tudom, hogy lehet lelkileg bírni ezt a terhet nap mint nap. Ha riasztást kapnak, nem mérlegelni, nem érzelegni, csak menni a bizonytalanba, s a baleset helyszínén szembesülni rettenetes dolgokkal. Ők nem fordíthatják el a fejüket, ahogy én tettem, mondván, nem bírják. Nekik ez a munkájuk, hivatásuk, az életük.

A tűzoltók mindig is a szívem csücskei voltak, mert édesapám is az állományba tartozott 25 évig. Amíg pánikbeteg nem lett. Mert ez a rengeteg szörnyűség nem múlik el nyomtalanul. Keményedni lehet, de részvétlennek lenni nem. A lelki terheket egy idő után jelzi a szervezet.

Tegnap szerencsére nem halt meg senki. Egy óra megfeszített munka után megkönnyebbült mosollyal szálltak be a helikopterpilóták a gépekbe, a tűzoltók sisakjukat levetve indultak vissza a bázisra, a forgalomirányító (korábban agyonázott) rendőr és társa ráncai is kisimultak és rágyújtottak egy cigire.

Akkor már tudtam, nem kell tartani a legrosszabbtól, különben nem mosolyognának. Az eső időközben elállt, az égen gyönyörű szivárvány futott keresztül, de olyan vastag, amilyet még életemben nem láttam.

Nehéz lélekkel, de a bizonyossággal indultunk haza: hihetetlenül kicsik vagyunk a mindenséghez képest. Vigyázni kell egymásra, és felül kell emelkedni a hétköznapi vacakolásokon, a rosszon, az ártón. Mert egy pillanat alatt vége lehet mindennek. Csak pozitívan, ameddig lehet.