Vannak jobb és rosszabb napjaim. Van, amikor úgy érzem, egészen tűrhető a megjelenésem, vagy legalább simán elvegyülhetek a sok millió átlagember közt, hisz nincs rajtam sem bántóan torz vonás, sem semmi feltűnő. Pozitív és negatív értelemben egyaránt.

Máskor úgy ébredek, hogy a világ elég szép, csak én vagyok egy rakás trutyi benne. Hogy csúnya vagyok, öregecskedő, ostoba, tohonya, rossz anya, csapnivaló feleség, s különben is: az a rohadt narancsbőr mára sem tűnt el a hátsómról. De miért nem? Pedig két és fél napja nem eszem szénhidrátot, és már háromszor gyalog vittem le a kukát. Ilyenkor azt gondolom, kár belém minden edzés, meg úgy egyáltalán bármi.

Szerencsére (szerencsére?) ezek a hangulatok azért interval-ban követik egymást (Igen, igen, jártam már edzőteremben, s szerencsétlenkedtem interval üzemmódban mind futógépen, mind taposón. Az interval azt jelenti, hogy könnyebb és nehezebb szakaszok váltják egymást. Asszem.), sőt azért a könnyebb napok vannak túlsúlyban.  

Optimista önvédelem?

Másoknak azonban egyáltalán nincsenek ilyen gondjaik. Vannak, akik olyannyira elégedettek magukkal és a megjelenésükkel, hogy fel sem merül bennük, amit a tükörben látnak, az nem feltétlenül a gigamega tökéletes. Önsajnáló napjaimon mindig rajtuk tűnődőm. Mert akadnak a környezetemben is.

Az egyetemen volt egy nárcisz fiú haverom, meg volt egy nárcissza lány évfolyamtársam is. Naná, hogy a harmadik év végére össze is jöttek. Baromi jókat derültünk, amikor társaságban úgy próbálták a saját nagyszerűségüket a párjuké fölé helyezni, hogy a kelendőségükről szóló történetekkel szórakoztatták a jónépet. Magyarul: - Ma x férfi fordult utánam, hárman rám köszöntek, egy ajánlatot is tett. Kontra: - A kollégiumban az a duci barna csaj odajött hozzám a másodikról, tudod, amelyik mindig bámul, s meghívott egy sörre. A büfében ült három barátnője, s mindegyik vihorászott a poénjaimon. Ilyen szintű beszámolókkal fordultak a hétfők keddbe, a keddek szerdába. A lány nem akadt fenn azon, hogy a barátja más nőstények italmeghívásaiból meg vihorászásából nyer önigazolást, mert annyira el volt telve magával, hogy meg sem hallotta. Csak azt strigulázta, hogy a büfében a pasija meg négy lány az nagyságrendekkel kevesebb, mint az a férfimennyiség, aki ŐT vette észre a kétmilliós Budapesten. Ma a lány és a fiú házasok, van két gyerekük, így a családjukat négy önfrankózó „pojáca” alkotja. Valószínűleg azért a lelkük legbelsőbb zugában komoly önértékelési zavarok lapulnak, de a kapcsolatuk működik. A titok az arány: addig valószínűleg harmonikusan élnek majd, amíg egyikük „lájkolószáma” durván el nem húz a másiké mellett.

Tartok tőle, az idő a srácot fogja igazolni, mert úgy van kialakítva ez a biológiának nevezett csuda, hogy a gravitáció valahogy ránk, nőkre hat erősebben, meg az idő vasfoga is minket cincál apró miszlikre, míg a férjeinket 50-ig csak diszkréten nyalogatja. S ezt a pasik tudják is. Egy barátom mondta egyszer, mikor épp előadtam neki, hogy azért az nem túl igazságos, hogy 30 felett legalább fél óra renoválás kell ahhoz, hogy úgy nézzek ki, mintha épp akkor keltem volna fel, míg a férjem megmossa a fogát, és indulhat is: - Anyukám, törődj bele, s szánj magadra annyi időt, amennyi kell! Mert nektek elsősorban a külsőtök van, mi meg ezer más dologgal kiállhatunk a húspiacra: sármmal, humorral, ésszel, pozícióval. Ha ezekből egy is megvan, s nem vagyunk orbitális bunkók, már sokatoknál nyert ügyünk van. De ki kell ábrándítsalak: - Ha egy nő gyönyörű, akkor gyönyörű. És ha mellesleg okos is, az a nonplusultra. De ha egy csaj ápolatlan, trampli, rohadtul senkit nem érdekel, sem férfit, de nőt sem, hogy egyébként a Széchenyi Könyvtár adatbázisát fejből kinyomja.

Na tessék. Megkaptuk. De hát én dobtam magas labdát, ő csak visszafejelte. S ha minden feminisztikus szuggesztiót lehántok magamról és körülnézek a világban, azt mondom, végül is csak az igazat mondta. Ám az igazat sokszor elég ijesztő hallani.

Mindenki beosztható?

Vagy ha ez az igazság, akkor át kell értelmezni. Ahogy az az – egyébként csinos, kedves barátnőm (tud erről a posztról, s engedélyezte, hogy név nélkül megemlítsem) teszi, aki folyamatosan 10-es skálára pakolja az embereket. A főnöknője gyenge 5-ös, de 9-esnek képzeli magát. A 3-mas szomszéd csajnak lassan szólni fog, hogy ne kérjen az ő férjétől kétnaponta segítséget ilyen-olyan ürügyekkel. Vagy ha kér, legalább vegyen fel melltartót, mégha csak 3-mas is. Magát 4 és 5 közé teszi, a férje pedig – mióta magára szedett egy kis jóléthájat – 5-ösből visszabukott 3,5-esre. Ezért is hajt rá a hasonló szintű szomszéd lány. A melltartótlan. A barátnőm utópisztikus vágya, hogy csupa 5-ös, 6-os ember rohangáljon a világban, mert akkor senki nem vetné a másik szemére a külsejét, s az egész golyóbis egy nagy, boldog, ápolt család lenne. Testkép-kommunizmus? A barátnőm is tudja, hogy az elmélete nem feltétlenül egészséges, és megvalósulni sem fog soha, de ő így küzd a nyomással.

Vannak azonban, akik egyáltalán nem úsznak az árral szemben. Csak ráfekszenek a derekuk köré növesztett úszógumira, s ringatóznak szépen át az életen. Seggig érő forrónadrágokban, hastrikóban, minket, szemérmesebbeket hozva zavarba ezzel. A fornettis zacskó alaptartozék reggelente a metrón, s miközben gondosan manikűrözött (bár kissé párnás) ujjaikkal felcsippentgetik a zacskó aljáról a pogimorzsákat, vidáman csacsognak mackós párjukkal.

Kamaszként kövér voltam. A farmert, amit 12 évesen hordtam, évekkel később az unokatesóm négyhónapos kismamaként örökölte meg tőlem. Soha többé nem akarok olyan lenni. Sem az esztétika, sem az élettani vonzat miatt nem szeretnék még egyszer 25 kilóval többet nyomni.   

Hogy van akkor ez? Miért van az, hogy nagyon sokunknak fontos a külső, a sajátunk is meg másoké is, pedig nem vagyunk üresfejű, unatkozó idióták? Egyszerűen csak öröm a tükör előtt úgy elmenni, hogy tetszik amit látunk. S miért van az, hogy másoknak meg egyáltalán nem fontos? Hogy a legkisebb áldozatra sem hajlandóak az egészséges(nek tűnő) megjelenésért, közben úgy tűnik, tök elégedettek magukkal meg az életükkel. Ki hazudik magának? Mi, a görcsös öntépők, vagy a „letojom tablettát” szedők? Vagy az egész teljesen mindegy, hisz mind a fitness edzőknek, mind a kövéres műsoroknak milliárdnyi követőjük van. S csak az a fontos, ki mivel ér el pillanatnyi boldogságokat?   

Csányi Tinka