Szabó Lőrinc: Őszi meggyfa

Tar fa, te, szegény, sovány, fekete,

szomszéd telkünk zörgő kisértete,

tűnt erő s szépség roncs emléke, te,

fekete vacogás a fekete

esőben, magad bitója, te, fa,

rab dermedtség, te, görcs és tétova

ágbog-dadogás, nem dac, csak csupa

fekete rángás, te, fekete fa:

láttalak én, virágban! Zöld bozontod

partjai közt mámor özöne zsongott,

fény, hő, íz, illat, lepke, méh s madár,

s tudom, ifjú leszel még, az leszel,

s ha megint jön, egyszerre tizezer

vérpiros ajkad csókolja a nyár.