Szabó Lőrinc: Mozart hallgatása közben

 „Csak a derű óráit számolom”,

 mondta pár szó s egy vasrúd a falon,

 a napóráé. Láttam én is a

 latin szöveget, s lelkem bánata

 irigyelte a vidám öreget,

 aki oly bölcs betűket vésetett

 a buta kőbe… Bár, ki tudja, nem

 rögtönzés volt-e csak, szellemesen

 dacos sugallat az a gondolat?

 Dac és sugallat bennem is akadt

 egykor, de az árny mindig sulyosabb

 maradt a fénynél… A felhők fölött

 kellett volna elfogni az örök

 tündöklést! a nap arany árvizét,

 tengerét! az édes könnyelmüség

 lepkeszárnycsókú pillanatait,

 s főképp azt, melyben a mámor lakik,

 az ifjú gyönyört, melynek kései

 mása most annyi váddal van teli:

 a szeszként libbenőt, a legvadabb,

 a villámgyors tigris-szitakötőt,

 a kékzománc tüzet, a zizzenőt,

 ki kedvesével a kéj nyolcasát

 gyűrűzve libben láng-deleken át

 s alkonyi csöndön!… Tavak, mocsarak

 szittyói közt, szikrázó ég alatt

ma is szállok én… csak testben öreg…

 (Nono! – mordúl bennem a szörnyeteg

igazság)… Igen, azt a testtelen

 úszást, lebegést kéne, istenem,

 utólérni, a könnyűt, úgy, amint

 a gyermekkor csinálta, most, megint:

 a sellőkét a vízben, szúnyogét

 fátyolködében, csak az örök ég

 örök hajósa lenni, ahogyan

 ma is visz a képzeletem-agyam,

 valahányszor párologtat-emel

 a kép, mint karmestert a pálca, mely

 fuvolát zendít s kürtöt s hegedűt!

 Óh, igen, a fényt, napot, a derűt,

 illatok táncát, szélhalk őzikét,

 s fent a kékben a habos gőzökét,

 azt kellene most visszahozni, hogy

 átjárjanak uj, forró áramok,

 nem a grönlandi szörnyek, nem ezek

 a jegesmedve s rozmár hidegek,

 melyektől annyit szenved a szegény,

 hogy a pokolba vágyik, s annyit én; –

 kinti rémüktől félve hallgatom

 Mozartot, s tűnődöm a tavaszon

 vagy akárcsak a mult nyáron (pedig

 az is vén volt már, ötvenötödik!):

 és felsóhajtok: gyógyíts meg, Zene,

 te, Mindenségé, édes üteme

 a fájdalomnak, Varázsfuvola,

 varázsjáték, te, tündér mámora

 hitnek, reménynek: árnycsík a falon

 a nagy fényben, s a szívben nyugalom

 s üvegparázsként égő sugarak

 az élő lomb tengerzöldje alatt,

 s bölcseség, a vidám öregeké,

 amilyen azé lehetett, azé

 a napórásé, ki – „Non numero

 horas nisi serenas!” – drága jó

 intelmét adja, még most is, tanácsul:

„Csak derűs órát veszek tudomásul!”