Sík Sándor: XVIII. A tűzben való sötétségről

 Szúró szikrák arcomba egyre hullnak,

 Sziporkázók és égetők,

 Mint fojtogató, tüzes ujjak

 Homályosuló szemeim előtt.

 Jaj, ne engedd, hogy megvakuljak!

 Sajgó pilláját tüzelő szememnek

 Simítsa meg simító, hűs kezed,

 Borítson el szentséges árnyad,

 S amerre szerte-szerte járnak

Szemeim, e bolygó tüzek,

 Uram, takard el, jaj, takard el

 E tarka és tüzes világot.

 Mert bennem egy vulkánt kavart fel

 Védtelen ért villámcsapásod

 Háborgani.

 A lelkemben most máglya ég,

 Szavaim parazsas igék,

 Izzó zsarátnok a lehelletem.

 S arcom körül szálldosnak szüntelen

 A tűzimádók káprázatai.

 Csak én magam maradtam tűztelen.

 Mert énnekem a tüzek fájnak.

 És én tudom jól, én eléghetek,

 Tüzes rostélyán az őrült világnak:

 De egy parányi meleget,

 Csak egy szikrányit, csak egy lehelletnyit,

 Csak amennyi egy ázott verebet

 A tenyeremen mozdulásig enyhít,

 Még akkor sem érezhetek.

 Mert megérintett a kezed.

 Szememen égnek ama hűvös ujjak,

 A dalolók, az édesek.

 És tüzes estén, lángos hajnalon

 Én csókolom, én sírva csókolom

 A Te kezed, a Te kezed.

Jaj, ne engedd, hogy megvakuljak!