Radnóti Miklós: Tarkómon jobbkezeddel

 Tarkómon jobbkezeddel feküdtem én az éjjel,

 a nappal fájhatott még, mert kértelek, ne vedd el;

 hallgattam, hogy keringél a vér ütőeredben.

 Tizenkettő felé járt s elöntött már az álom,

 oly hirtelen szakadt rám, mint régesrégen, álmos,

 pihés gyerekkoromban s úgy ringatott szelíden.

 Meséled, még nem is volt egészen három óra,

 mikor már felriadtam rémülten és felültem,

 motyogtam, majd szavaltam, süvöltve, érthetetlen,

a két karom kitártam, mint félelemtől borzas

 madár rebbenti szárnyát, ha árnyék leng a kertben.

 Hová készültem? merre? milyen halál ijesztett?

 Te csittitottál drága s én ülve-alva tűrtem,

 s hanyattfeküdtem némán, a rémek útja várt.

S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.