Radnóti Miklós: Tétova óda

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

 szerelmem rejtett csillagrendszerét;

 egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

 De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

 és néha meg olyan, oly biztos és örök,

 mint kőben a megkövesült csigaház.

 A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

 s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.

 S még mindig nem tudom elmondani neked,

 mit is jelent az nékem, hogy ha dolgozom,

 óvó tekinteted érzem kezem felett.

 Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.

 És holnap az egészet ujra kezdem,

 mert annyit érek én, amennyit ér a szó

 versemben s mert ez addig izgat engem,

 míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.

 Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -

 mit mondjak még? a tárgyak összenéznek

 s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab

 az asztalon és csöppje hull a méznek

 s mint színarany golyó ragyog a teritőn,

 s magától csendül egy üres vizespohár.

 Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm,

 hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.

 Az álom hullongó sötétje meg-megérint,

 elszáll, majd visszatér a homlokodra,

 álmos szemed búcsúzva még felémint,

 hajad kibomlik, szétterül lobogva,

 s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.

 Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,

 de benned alszom én is, nem vagy más világ,

 S idáig hallom én, hogy változik a sok

 rejtelmes, vékony, bölcs vonal

                                               hűs tenyeredben.