József Attila: Álomban enyém vagy

 A boldogságunk némán meghúzódott

 És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben.

 Kályhánk lángja is örömmel lobogott

 S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte.

 A komoly falióra se mormogott

 S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak...

Álomban mindig egészen enyém vagy.

 S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.

 (1922 első fele)