A lányok nem attól válnak boldog anyákká, a fiúk pedig büszke apákká, ha jogszabályokba vagy egyéb akadályokba ütközik az abortusz elvégzése. Nekünk mindannyiunknak kell felnőnünk ahhoz, hogy őszintén hallgassunk a bennünk lévő hangra, azaz a lelkiismeretünkre. Ehhez bátorság kell és egyelőre kevesen mernek bátrak lenni. Pedig ez az egyedüli út ahhoz, hogy egyszer ne kezdjenek el kínozni megválaszolhatatlan kérdések. Hogy azokká a csodás emberekké válhassunk, akik valahol legbelül mindannyian vagyunk – mondja Olaj-Rabóczky Anett, az abortusz.hu oldal létrehozója. Anett saját tapasztalataiból építkezik és szeretne segíteni, ma már tudja, a megoldást ugyanúgy nem az abortuszban kell keresni, mint ahogyan az öngyilkosság sem oldja meg a krízist valakinek az életében.

IgenÉlet: Nemrég óriási port kavart, hogy bejelentették, az EU közös döntést hozhat az abortuszok előmozdítása érdekében. Ha minden tagállam “igent” mond, akkor az EU egységes blokként lép fel a nemzetközi fórumokon az abortusz terjesztése érdekében. Szerinted - amennyiben elfogadják a tagállamok - ennek a lépésnek milyen hatása lehet?

Olaj-Rabóczky Anett: Szerintem ma a világban, az életünk minden területén nagyjából éppen az ellenkezője bontakozik ki rohamosan, mint ami az embernek veleszületetten természetes, ami kedves a léleknek. Ez az ámokfutás legjobban az élethez fűződő kapcsolatainkban (abortusz, házasság, eutanázia) nyilvánul meg. Ami az EU-ban most történik, az abortusz nyílt, többségi támogatásának, “szorgalmazása”, a kvázi-semlegesség mögé bújt abortuszlobbi agressziója – az egész folyamat nagyon hasonlít az atombomba történetére. A tudomány hatalmas találmánya a – sokszor jóhiszemű - feltalálók, orvosok és megtévesztett hétköznapi emberek fejére nő, és az ébredés csak a tragédia után jön el. Ez pedig az áldozatokat már nem vigasztalja.

Többé nem lehet a nulláról indulni

IÉ: Személyesen is érintett vagy a témában. Korábban neked is volt terhességmegszakításod. Aztán gyökeres változás történt az életedben. Később létrehoztad az abortusz.hu-t. Mi az oldal célja? Miért tartottad fontosnak egy ilyen portál működtetését?

O.R.A.: Az abortuszról az iparág szereplői – mióta kifinomult a technológia és nagyüzemben csinálják – hazudnak. Vannak, akik cinizmusból, a pénz miatt, de sokan egyszerűen nem tudják, mit beszélnek, mert még nem gondolták végig. Nagyon tanulságos végignézni Anthony Levatino amerikai nőgyógyász tanúságtételét: évtizedeken keresztül végzett abortuszt, képezte is magát, hogy a 2. trimeszteres terhességmegszakításokat kisebb rizikóval végezhesse – a nő szempontjából természetesen. Amikor egy baleset miatt a kezei között halt meg a saját gyermeke, majd néhány nap múlva elment “dolgozni”, azaz újabb kisbabát kezdett fogóval szétroncsolni az anyaméhben – akkor fogta csak fel, hogy ez a baba ugyancsak valakinek a lánya vagy fia. Azóta nem csinál abortuszt. Ez a felismerés egyszer mindenkinek eljön az életében, persze lehet, hogy csak az utolsó pillanatban. Az abortusz.hu célja, hogy a terhesség megszakításának súlyát és következményeit a valóság fényében láttassa. Hogy a lányhoz, aki várandós és abortuszon gondolkodik, ne csak a téveszmék jussanak el, mint például hogy ez egy kis műtét. Ambuláns, mint egy foghúzás, meg hogy ezzel újra a nulláról lehet indulni, meg a pasim ezt akarja, akkor megteszem és akkor boldogok leszünk... Még hosszan sorolhatnám. Hanem hogy a honlapunk segítségével őszintén szembenézhessen az igazsággal. Aztán ha ez sikerül, akkor elértük a célunkat: a lány szabadon döntött pro vagy kontra.

IÉ: Van segítség - ez az oldal mottója. Szerinted tényleg mindig van segítség?

O.R.A.: Szerintem segítség mindig van – bárkinek, aki rászorul. Csak segítséget nyújtani sokszor kényelmetlen, fárasztó, reménytelennek tűnő és első látásra nem kifizetődő. Nagyon nehéz helyzetek is adódnak. Mit lehet mondani egy heroinista, pszichés beteg nőnek, akit ráadásul a párja elhagyott, amikor megtudta a hírt, hogy babájuk fogant? Vagy annak, aki kényelemből benne maradt egy üres kapcsolatban, biztos benne, hogy nincs folytatás, mégis “összejött” egy gyermek? Éppen az a fontos, hogy nem lehet észérvekkel közelíteni. Mert akkor a gyerekek 90 százalékáról kisütnénk, hogy nem kellene megszületniük, hiszen nincs meg minden feltétel. Mindenkit szeretettel várunk, aki bizonytalan a gyerekvállalás témában, pedig már a pocakban van a baba. Férfiak is többször megkeresnek. Egyre több nő “ébred önmagára”, és sokszor hosszú, boldog párkapcsolatban a terhességtől megijednek, a pasit kidobják és elmennek abortuszra. A férfiakat ez a helyzet többszörösen megalázza, ráadásul Magyarországon egyelőre nincsen deklarált joguk sem valamiképpen megmenteni azt a magzatot, aki 50 százalékban elvileg az övék. Erről persze sosem hallunk, amikor a nő önrendelkezése a téma.

IÉ: Hát azért a terhességmegszakítás nem egy nyáresti, borozgatós téma, hanem meglehetősen összetett, nehéz döntések sorozata vezet odáig, vagy épp tántorít el. Mit javasoltok, mit mondotok valakinek, aki erősen gondolkozik az abortuszon?

O.R.A.: Legfőképpen meghallgatjuk az illetőt, hogy átérezhessük a problémáját. Ez nagyon fontos. Konkrét tanácsot ritkán érdemes adni, inkább egy egyre mélyülő beszélgetéssel szeretnénk elérni, hogy a nő megértse, ő itt most élet-halálról dönt.

Gyilkosságból kegyelem

IÉ: Magáról az abortusz fogalmáról is erősen megoszlanak a vélemények. Egyesek azt mondják, magzatgyilkosság, mások pedig azt, hogy az első három hónapban még nem számít érző lénynek az embrió. Szerinted?

O.R.A.: Szerintem? Egy kis méretű, még nem teljesen kifejlett ember megölése. Ez egy tudományosan, de akár sima ultrahanggal igazolható tény. Aki nem veszi tudomásul, az a homokba dugja a fejét. Hogy mi az abortusz, arról csak az igen-nem vonalán lehet gondolkodni. Hogy egy gyermek érkezése mennyire okoz nehéz helyzetet egy család életében, az bonyolult kérdés is lehet. De a megoldást ugyanúgy nem az abortuszban kell keresni, mint ahogyan az öngyilkosság sem oldja meg a krízist valakinek az életében.

IÉ: Te is átestél abortuszon. Hogyan élted meg? Mikor és hogyan változott meg gyökeresen a szemléleted?

O.R.A.: Az abortusszal végződő terhességem egy őrült vágta volt. Úgy éreztem, hogy a fejemhez szorítottak egy megtöltött pisztolyt, és vagy megteszem, amit kérnek, vagy meghalok. A pisztolyt persze én tartottam - képletesen - magamhoz, senki nem kényszerített az abortuszra. A gyerekvállalásról szóló hiányos ismereteim és óriási rettegésem hajszolt bele ebbe a zsákutcába. Nem mertem és nem akartam gondolkodni, csak az időt lestem, nehogy kicsússzak a megengedett 12 hétből. Elmentem a műtétre, aztán próbáltam rácsukni az ajtót a történtekre. De ahogy az évek teltek, mindig valami kitüremkedett az ajtó mögül: rémálmok leptek meg egy kisbabáról, akit nem tudok megmenteni a haláltól, önértékelési problémák és még sorolhatnám. Elkezdtem küzdeni, próbáltam elnyomni az igazságot. Aztán találkoztam a fiúval, aki a férjem lett, sorra születtek a gyerekeink. Iszonyú boldogság. Iszonyú, mert minél boldogabb voltam a világ legcsodálatosabb családjával, annál inkább elfogott az iszonyat: egy ugyanilyen édes kislány (úgy éreztem, kislány) volt az, akit egyszer megöltem, mint a fiaim, akik itt játszanak előttem, akiknek a tekintete azt tükrözi, hogy engem és az édesapjukat szeretik a legjobban a világon. Minden pillanatban belehaltam. Mikor van jogunk megölni a gyermekünket? Amikor még nem tudunk a szemébe nézni, és nem látjuk megtörni ezt a végtelen szeretetet és bizalmat? Súlyos depresszióba estem. Úgy éreztem, ez életem végéig feloldhatatlan és megbocsájthatlan fájdalom. Egy igazi Ágnes asszony voltam, aki hiába próbálta fehérre mosni a lepedőjét, csak egyre véresebbnek látja. A harmadik fiunkkal voltam várandós, pihentem egy ágyon, és előttem termett egy hófehér ruhás kislány, egy férfi kezét fogta. A férfi csak mosolygott és áradt belőle a teljes elfogadás, a hátsó gondolat nélküli szeretet. A kislány elmondta, hogy ő az én lányom, akit abortáltam. Átélte a halált és annak fájdalmát, de a mennyországba került és tökéletesen boldog. Mert itt nincsen semmilyen szomorúság – mondta nevetve. Nagyon szeret engem, ugyanúgy, mint minden kisgyerek az édesanyját. Viszont egy nagy vágya azért van: velem szeretne egyszer odafent örülni majd. És ha így folytatom, ha nem hiszem el, hogy ő és Isten – a megbánásomat látva – már régesrégen és teljesen megbocsájtott, akkor nem oda fogok kerülni. Azért jött – mondta – hogy megkérjen, hogy változtassak. Ő imádkozik értem, és tudja, hogy képes leszek rá. Aztán elbúcsúztunk, nagyon boldogan. Attól a pillanattól kezdve tökéletesen gyógyultnak érzem magam az abortusz ütötte sebből. Megértettem, hogy óriási bűnt követtem el, de a megbocsájtás még nagyobb. És lehet, hogy az esendőségem ellenére tudok másnak segíteni, ha elmondom neki, mielőtt bemegy abortuszra időpontot egyeztetni, hogy ez a döntés az egész életét befolyásolni fogja – ha most még nem is így gondolja, akkor is.

IÉ: Teljesen meg tudtál bocsájtani önmagadnak?

O.R.A.: Igen, teljesen.

IÉ: Az abortuszról sokszor nem beszélünk nyíltan, mert tragikus a végkifejlet a magzat, de az anya számára is. Melyek azok a területek, ahol fejleszteni, felvilágosítani kellene, hogy minél kevesebb terhességmegszakítás történjen?

O.R.A.: Minden területen szükség lenne a változtatásra. Prevenciónak nevezik manapság, amikor a védekezési módszerekről esik szó egy felvilágosító órán. Én pedig azt tartom megelőzésnek, amikor a fiatalok megtudhatják, hogy ha a testüket odaadják egy másik embernek, akkor mindent odaadtak, kijátszották az “adu ászt”. Ezt gyorsan és bárkivel meglépni lealacsonyító. Aztán volna az abortuszt megjártak kezelése – óriási munka! Lelkileg bénult, depressziós, pánikbeteg, anyagcserezavaros, pszichésen meddő lányok hada. És persze van az abortusz jogi újraszabályozása. De a lányok persze nem attól válnak boldog anyákká, a fiúk pedig büszke apákká, ha jogszabályokba vagy egyéb akadályokba ütközik az abortusz elvégzése. Nekünk, mindannyiunknak kell felnőnünk ahhoz, hogy őszintén hallgassunk a bennünk lévő hangra, azaz a lelkiismeretünkre. Ehhez bátorság kell, de egyelőre kevesen mernek bátrak lenni. Pedig ez az egyedüli út ahhoz, hogy egyszer ne kezdjenek el kínozni megválaszolhatatlan kérdések. Hogy azokká a csodás emberekké válhassunk, akik valahol legbelül mindannyian vagyunk.

Sinkovics Szilvia