Majd’ 30 éve futott – amikor még Stallone sem a „futottak még” csapatát erősítette – a Túl a csúcson című film. Ebben az opusban Sly egy elvált apát alakít, aki kamionsofőrként szeli keresztül-kasul Amerikát, a pihenőidőkben pedig szkanderversenyeken öregbíti bicepsze hírnevét. Egy ilyen túrára vele tart a fia is, aki bár nyüzüge és megvan vagy 12 éves, a végére maga is hátracsapott baseball sapkában lesz szkanderherceg. Az USA-s túlzásokkal együtt is szerethető film volt, arról nem beszélve, hogy sok kiskamaszt nyűgözött le a kamionos életforma: a változatosság, a virtus, a tisztesség és tisztességtelenség harca, a hatalmas járművek és a szabadság. Aztán felnőttünk, szabályok között lavírozunk, vívjuk a tisztességesek harcát a tisztességtelenekkel, de már nem álmodozunk virtusról, hatalmas járművekről és változatosságról. A legtöbben nem. Van, aki azonban ezt éli, nőként. Hegedűs Csilla ugyanis a kevés női kamionos egyike.
IgenÉlet.: A legtöbb kislány – miután kigyógyult a „királylány-betegségből” – eladónő, táncosnő, fodrász, ruhatervező szeretne lenni. Ha közvélemény-kutatnánk egy gyorsat, talán néhányan említenék az autóversenyzést mint vágyott életcélt, de a kamionozás biztosan egy lánynak sem fordulna meg a fejében. Hogy lesz egy nőből mégis kamionsofőr?
Hegedűs Csilla: Úgy, hogy ez egy jó munka. Egyesek igénytelen életnek tartják, de ez egyáltalán nem igaz. Tele van izgalommal, élményekkel, nem beszélve arról, hogy világot láthatok. Annál a cégnél, ahol dolgozom, főleg Nyugat-Európa a profil (Ausztria, Németország, Franciaország, Luxemburg, Belgium, Hollandia, Lengyelország), néha „becsúszik” Románia, Szlovákia, de voltunk már Bulgáriában is. Három hétig vagyunk úton folyamatosan, majd egy hétig itthon. A napi munkaidőnk maximum 21 óra, utána kötelezően jön 9 óra pihenő. Néha fárasztónak érzem, ám annak ellenére, hogy lassan másfél éve csinálom, nem tudom megunni.
IÉ.: Azt sem érzed, hogy ez a fajta élet már jócskán kívül esik a női komfortzónán? Egy forró zuhany reggel, sminkelés a párás fürdőszobában, kávé a konyhapultnak dőlve… Na, ezek pont nincsenek.
H.Cs.: Nem feltétlenül, hiszen szinte mindenhol gondolnak ránk, néhány kivétellel a benzinkutakon is teljesen tiszta, higiénikus, felszerelt zuhanyzók vannak, és mivel mi főleg repterekre járunk, mindenhol tudunk fürödni. Az öltözködéssel sincs gond, hiszen van akkora hely a fülkében, hogy elfér a három hétre való ruhánk. Az étkezés tulajdonképpen hazai, hisz minden nap főzök: van gázpalackunk, lábasaink, mindent meg lehet oldani egy kis alkalmazkodással és leleménnyel.
IÉ.: Azért mégsem szokványos, hogy egy nő bőröndből él egy kamionfülkében hetekig, s törülközővel a hátán, kisszappannal a kezében vár a sorára egy reptéri mosdóban. Mindezt önszántából.
H.Cs.: Két évvel ezelőtt lett elegem abból, hogy csak otthon ülök, még a város határait se hagyom el soha. Aztán hosszú idő után Németországban találtam munkát egy ottani olasz kávézóban. Eleinte nagyon jót tett, hogy kimozdulhatok, emberek között lehetek, ám végül kihasználtak és átvertek. Egyedül voltam külföldön, nem tudtam hazajönni. Aztán sorsszerűen belebotlottam egy régi barátomba, aki akkor már hat éve kamionozott. Jó volt beszélgetni egy ismerőssel. Aztán, mint a mesékben, egymásba szerettünk. Haza akart hozni, ám addigra annyira összenőttünk, hogy mellette maradtam négy hónapig az úton. Tudtam, hogy ez így nem jó, de azt is tudtam, hogy többé nem akarok nélküle élni, s otthon várni, míg egy hónap múlva hazajön. Ráadásul imádtam ezt a hatalmas járművet, az ide-oda utazást. Ezért döntöttem úgy, hogy többé nem a párom mellett üldögélek, hanem én is a kezembe veszem a kormányt. Amikor felvetettem az ötletet a családnak, barátoknak, kinevettek, „leostobáztak”, mondván veszélyes, lányként mit keresnék én az utakon, meg különben is: kamionozniii???
IÉ.: A jelek szerint azonban a tamáskodókból merítettél erőt.
H.Cs.: Nem bírtam elviselni, hogy azt gondolják, nem fogom végigcsinálni, nem nekem való. Bizonyítani akartam. Az ellenszéllel szemben azonban hátszelem is volt, a párom. Hatalmas kihívás ám együtt lenni valakivel a nap 24 órájában 2 négyzetméteren, és nem csak a kamionban, hanem otthon is. Edzi a kapcsolatot. Mi pedig tréningezünk már egy ideje.
IÉ.: Lépten-nyomon azt halljuk, hogy – dacára a női emancipációs törekvéseknek – a világ még mindig alapvetően macsó. Hogy álltak/állnak hozzád a férfi kollégák?
H.Cs.: Vegyesen. Az autós iskolában a vezetésoktató inkább a koromon lepődött meg - 21 éves voltam -, hisz neki már előttem is volt női tanítványa. A többi tanfolyamon (ADR – veszélyes árú szállítására jogosító okmány – a szerk., GKI – tehergépkocsi-vezető – a szerk.) sokan csodálkoztak, zrikáltak, célozgattak, de álltam a sarat. Az utakon is előfordul, hogy valaki előzés közben lelassít mellettem és csak bámul. Mások lenézően mérnek végig, de vannak – főleg idősebb sofőrök -, akik elismerően mosolyognak, bátorítanak.
IÉ.: Hogy tudsz magabiztosan mozgatni egy hatalmas kamiont? Tudjuk, tanfolyam, gyakorlás, miegymás, de mi, nők még egy személyautóval sem mindig tudunk szakszerűen beparkolni olyan helyre, ami kisebb egy legelőnél. Van „szakmai zsűri”, ha megállsz valahol?
H.Cs.: Ó, hogyne lenne! Rengetegen állnak körbe, ha pl. tolatok. Nem tudom, honnan teremnek ott annyian a másodperc törtrésze alatt, de mindig vigyorogva figyelik, vajon mit rontok el. Ez elég frusztráló tud lenni, emiatt néha nem is sikerül szabályosan megoldanom a helyzetet. A másik különös dolog: ha külföldön tárgyalni kell valakivel, általában én beszélek, mert elég jó az angolom. Én kérdezek az illetékestől, de a páromnak válaszolnak, felé néznek, ő meg néz rám, hogy fordítsak. Úgy kezelnek, mintha én a tolmács lennék a munkavállaló mellett. Arra is volt példa, hogy az árufelrakóra nem akartak beengedni, mondván „vendég és kísérő” nem mehet be. Nem hitték el, hogy ugyanolyan sofőr vagyok, mint a többiek, amíg be nem mutattam az igazolványaimat.
IÉ.: Tudod, rajtad kívül hány magyar nővel esik meg ilyesmi? Hányan vagytok a szakmában?
H.Cs.: Nem tudom pontosan, hányan vagyunk, de nem sok hölgyet látok az utakon. A tágabb családunkban azonban elég nagy az egy főre jutó kamionos nők száma: a párom unokahúga és a keresztanyja is sofőrök.
IÉ.: A napi hírek fontos eleme, mely határszakaszon mennyit kell várakozni a nagy kamionforgalom miatt. Sokszor te is ott állsz a sorban. Hogy zajlik egy napotok?
H.Cs.: Sokat várunk, az igaz. Főleg éjszaka vezetünk. A parkolóból átállunk a felrakóra, bejelentkezünk, majd ha szabad, rámpára állunk, vagy várunk, hogy odaállhassunk. Felrakják az árut a pótkocsira, majd ismét várunk a dokumentumokra és a plombára. Indulás után 4,5 órát mehet egy sofőr egyhuzamban, ezért többször meg kell állnunk. Ha megérkezünk a lerakóra, megint ugyanaz a rutin: bejelentkezés, várakozás a plomba leszedésére, rámpára állás, áru leszedése, várakozás a dokumentumokra, majd irány a pihenőhely. Itt először megírom a fuvarfeladat leadásához szükséges papírokat és a következő fuvarhoz szükségeseket. Felfrissítjük magunkat, főzök valamit, evés után pedig jön az alvás. Ha hosszabb pihenő adódik, s város közelében állunk, sétálunk, nézelődünk, felfedezünk.
IÉ.: Barátságok is születhetnek az állandó „roadshowzásban”? Összetartó a szakma? Erősítitek a nemzetközi kapcsolatokat?
H.Cs.: Ez emberfüggő. Vannak, akikkel ha kézzel-lábbal mutogatva is, de jól el lehet beszélgetni. A németek elég magasan hordják az orrukat, szívatják a többi kamionost. Aztán olyanok is akadnak, akik puszta szórakozásból akadékoskodnak, és vannak, akik nagyon segítőkészek és nyitottak. Igazi barátságok főleg magyar társakkal születnek, de ha egy külföldi kollégával többször „szembe futunk”, villogtatunk és intünk egymásnak. A törökök nagyon nyitottak. Volt, hogy segítettünk egy sofőrnek kitolatni, aki köszönetképpen gyümölcsöt hozott nekünk, s „pantomimes módszerrel” órákig beszélgettünk.
IÉ.: Összességében megéri hetekig távol az otthontól, félkomfortban, úton, egyfolytában koncentrálva, behatárolt szabadidős lehetőségekkel?
H.Cs.: Meg. Mindenképp. Pörgős az életem, sehol a négy fal unalma. Ráadásul ez a munka megkívánja a magabiztosságot, függetlenséget, s e téren nagyon sokat értem, változtam. A fizetés is jó, arra sem lehet panaszom, s a mai napig nem tudok azzal betelni, hogy én uralok egy soktonnás, tekintélyparancsoló óriást.
Sinkovics Szilvia