Kevés baráti kapcsolatom nem bukik el az őszinteség-teszten. Ugyanakkor, pont ezen érték mentén, számos új, felnőtt kapcsolódásom születik. Nem feltétlenül rendszeresen összejáró ismeretségek, de a kevés és rövid alkalmak, interakciók annál mélyebbek és tartalmasabbak. Mert egy pillanat alatt kiválaszt és elválaszt, hogy valakivel lehetek-e olyan őszinte, mint magammal, tudunk-e egymáshoz olyan őszinték lenni, mint magunkhoz. Tudunk-e önmagunkhoz őszinték lenni.

A gyerekkori és középiskolás barátságaim fontosak, erősek, és bizonyos mélységig, ameddig kivel-kivel el lehet menni, őszinték is. Számíthatunk egymásra.

Ugyanakkor számos régi barátságom és felnőttként kötött kedves ismeretségem nem állja ki annak próbáját, hogy bármiről, ami foglalkoztat, amiket meglépek, megnézek, tapasztalok, arról szabadon beszéljek és gondolkodjak a társaságukban. Egyszerűen érzem a határt, hogy eddig és nem tovább, többet ez az ember, kapcsolat nem bír el. Érzem ezt abból, ahogyan az adott személy egyéb, másokkal való történésekre reagál. Az enyémbe már bele sem kezdek. Ilyenkor még a kérdés elől is kitérek, vagy rövidre zárom a témát, mielőtt belemennék.

Nem tartom az őszinteség körébe tartozó jelenségnek, amikor valaki – a másik ember kitárulkozására, kétségeire, tapasztalataira, élményeire – kéretlenül annak arcába tolja kritikáját, a saját élete önigazolását. Aki kinyitja a lelkét, abba belátást enged másoknak: sérülékeny. Van ebben némi bátorság és a másiknak megszavazott nem kevés bizalom is. Nem jó érzés megtapasztalni, hogy a másik fél – valójában önvédelemből – ezzel rosszul él. (Amikor ilyen helyzetbe kerülök, mindig tudom, én mértem fel rosszul, hogy a másik ember mit bír el.) Nem kell feltétlenül megértenünk egymást, mindenki máshol tart, de lehet sokat kérdezni, és a másikat mindenestül elfogadni. Azonban az ítélkezés sokat elárul annak kinyilatkoztatójáról.

Ezért nagy becsben és óriási kincsnek tartom azokat az emberi kapcsolataimat, ahol az őszinteség, nyíltság és feltétlen elfogadás magától értetődő, s mindenről úgy lehet – és lehet – beszélni, ahogyan gondolkodunk és megéljük az életünket.