Silling Zoltán élete öt évvel ezelőtt fenekestül, pontosabban veséstül felfordult. Az akkor 35 éves fiatalembert egy influenzaszerű megbetegedést követő vérvétel szembesítette a szörnyű diagnózissal: végstádiumban lévő vesebeteg. Egyik pillanatról a másikra kellett dialízistől dialízisig berendeznie az életét, de pozitív életszemlélete, az orvosokba és önmagába vetett hite minden nehézségen átlendítette. Alig két hónapja a több mint 1100 várólistás közül ő „került sorra”, így ma már új vesével él. „Újjászületésének” alkalmából beszélgettünk vele betegségről, küzdelemről és arról, az új szervvel tényleg új személyiséget is kapott-e.

IgenÉlet: Híradókban, magazinműsorokban elvétve hallunk vesebetegekről, dialízisről, de semmit nem tudunk arról, hogyan és miért adja fel egyszer csak ez a páros szerv a működését. Veled mi történt?

Silling Zoltán: A veseelégtelenség nagyon lassan és alattomosan alakul ki. Sok esetben ez évekig tartó folyamat. Ami a legrosszabb, hogy tüneteket csak akkor produkál, amikor már nagy a baj. Az egyik dialízises ápolóm ezt nagyon érzékletesen mondta el: van egy város, tőle kicsit távolabb esve meg egy szeméttelep. A város lakói a telep működéséből semmit nem vesznek észre, amíg az normálisan működik. Ha valami ok miatt a telep felmondja a szolgálatot, a város lakói egy ideig azt sem veszik észre, legfeljebb akkor látják meg, hogy gáz van, mikor a várost már elönti a szemét. Na, a veseelégtelenség is ugyanilyen. Csak akkor veszed észre, hogy baj van, mikor már elöntötte a szervezetedet a rengeteg méreganyag, amit a vese nem tudott kiválasztani. A tünetei elsőre elég jellegtelenek, ha nem tudod, milyen bajról van szó. Felpuffadnak a végtagok és az arc (a felesleges víztől), fáradékony vagy, magas a vérnyomásod, ami a keringésben lévő nagy mennyiségű felesleges folyadék következménye, rossz a szád íze, esetleg lázad és általános rossz közérzeted van. Biztos diagnózist csak a teljes laborvizsgálat tud adni.

IÉ.: Te mikor szembesültél azzal, hogy „a szemét már a városban van”?

S.Z.: Ennek a betegségnek, ha lassan alakul ki, három szakasza van. A kezdeti szakaszban csak kissé romlanak a vesefunkciós értékek, ezt a beteg nem veszi észre – én sem vettem észre –, mert semmilyen tünetet nem mutat. Ezt csak a laboreredmények mutatják. Ekkor még meg lehetne fogni és vissza lehetne fordítani a folyamatot, később már nem. A következő, ún. kompenzáló szakaszban már a vese funkciói 50% körüli értékben károsodtak, innen már nincs visszaút, csak lefelé. Ennek a szakasznak már lehetnek tünetei, például megnő a vizelet mennyisége, mert a vese több vizeletet termel, hogy kompenzálni tudja a lecsökkent méreganyag kiválasztási képességét. Tünet lehet az erős izzadás, főleg éjszaka. Én például nagyon sokszor ébredtem fel arra, hogy tocsogott alattam az ágyneműm. Ebbe a szakaszba talán 2012 utolsó három hónapjában kerültem, nem tudom pontosan. A betegségem a következő év január 27-én derült ki, mikor már végstádiumban voltam. Akkoriban egy ipari hűtőket gyártó cégnél voltam betanított munkás. Rengeteget túlóráztam januárban, a 8 helyett 10-12 órát húztam le mindennap. A hónap végén már piszok fáradt voltam, és egy pénteki napon úgy éreztem, képtelen vagyok felkelni az ágyból. Annyira kimerült voltam, hogy – tőlem szokatlan módon - mondtam is a páromnak, aznap nem megyek sehova, pihenek. Influenzaszerű tüneteket észleltem magamon. A párom elküldött az orvoshoz. Sosem felejtem el, péntek volt. A doki beküldött Szentesre teljes laborvizsgálatra, melynek hétfő reggelre lett eredménye. Hétfő délután nagyon megdöbbentünk; az orvosom feldúltan telefonált, azonnal induljak a szentesi sürgősségire, mert borzalmasak a leleteim. Mentő vitt a kórházba, rögtön be is fektettek a belgyógyászatra.

IÉ.: Egyik napról a másikra, egyik pillanatról a másikra fordult meg körülötted a világ.

S.Z.: Igen. Másnap reggel dializáló kanült ültettek a nyaki vénámba, ami bizony nem volt egy leányálom, s vittek a dialízis állomásra. Még ekkor sem fogtam fel igazán, mekkora a bajom. Csak akkor „esett le a tantusz”, amikor az egyik dializáló nővér a kezembe nyomta a kezelésbe beleegyező nyilatkozatot. Ebben az állt, hogy a kezelés visszautasítása esetén a halálom törvényszerűen és biztosan be fog következni... Na, ekkor buktam ki és törtem össze. A nővérek nem győztek vigasztalni.

IÉ.: Egy átlagos hétvégére készülve még azt sem tudtad, hogy beteg vagy, a következő kedden pedig a hamarosan bekövetkező véggel szembesítenek? Ez elég horrorszerű…  

S.Z.: Egy végstádiumban lévő vesebeteg, aki dialízisre szorul, de nem kap kezelést, két héten belül biztosan a koporsóban találja magát. Az én veséimmel az volt a baj, hogy a normális méret felére zsugorodtak össze és hegesedtek is. Hogy mitől, az a mai napig rejtély... Szóval egy rászorulónak a kezelés életmentő. Heti háromszor muszáj a betegnek kezelést kapnia.

IÉ.: Hogy viselted, hogy kétnaponta rákötnek egy készülékre, s attól kezdve a dialízis időpontjai határozták meg az életedet?

S.Z.: Maga a dialízis eléggé összetett dolog, de megpróbálom röviden összefoglalni a lényeget. Van a dializáló gép és van a beteg. A kettő össze van kötve egy steril szerelékkel, aminek két ága van, egy artériás és egy vénás. Az artériás megy be a gépbe a megtisztítandó vérrel, ott egy spéci szűrő kiszedi a vérből a felesleges salakanyagot és a vizet, megtisztított vér a szűrőből kilépve bekerül a vénás szárba és visszajut a beteg testébe. Tehát ez egy körforgás, amelyben a testen belül az áramlást értelemszerűen a szív, a testen kívül pedig a dializátoron található vérpumpa biztosítja a vér keringését. Ezen kívül a beteg kap véralvadásgátlót is, hogy az alapesetben négy órás kezelés alatt a rendszer ne alvadjon be. Van még egy nagyon fontos eleme a körforgásnak, ez pedig a vérnyerőhely. Merthogy a vért a szervezetből ki is kell juttatni! Ez háromféle lehet: ideiglenes kanül, amit valamelyik nyaki, vagy kulcscsont környéki vénába ültetnek be, általában ezzel kezdi mindenki. Ezt bármelyik kórházban megcsinálja egy aneszteziológus szakorvos. A másik a végleges kanül, amit a kulcscsont artériájába ültetnek be, emiatt ezt már csak érsebészeti klinikán építhetik be. Ezt azoknál alkalmazzák, akiknél valamilyen oknál fogva nem lehet fisztulát készíteni a karjába. A kanülöknél az a probléma, hogy a testből kilóg egy cső, ami két ágra oszlik, és nagyon kell vigyázni arra, nehogy befertőződjön, ne károsodjon, ne érje víz stb. Szóval elég macerás együttélni ezzel. A harmadik vérnyerési mód a fisztula. Ez nem más, mint egy karban található véna és artéria sebészi összekötése. A hatékony dialízishez ez esetben három feltétel szükséges: könnyen lehessen szúrni,  kell a megfelelő vérhozam és nagy nyomású véráramlás. A véna könnyen szúrható, megfelelő hozama is van, de kicsi benne a nyomás. Az artériában nagy a nyomás, viszont mélyen van, nehezen szúrható. A fisztula ennek a két érnek az előnyös tulajdonságait ötvözi. De ahhoz, hogy dialízisre alkalmas legyen, ki kell fejlődnie. Ki kell tágulnia, ami a megváltozott nyomásviszonyok következménye és az érfalnak meg kell erősödnie, ugyanis vastag tűvel fogják megszúrni. Ráadásul mindjárt kettővel. Egy nagyon fontos szabály van: fisztulás karon szigorúan tilos a vérnyomásmérés, vérvétel, injekció!

IÉ.: Az emberek általában rettegnek a tűtől. Még a vékonytól is, mellyel az injekciót adják, a dializáló berendezés és a folyamat pedig elég rettenetesnek tűnik egy egészséges ember számára. Te hogy rendezkedtél be erre az életre? Ha buta a kérdés szólj, de: lehet egyáltalán teljes életet élni dialízissel?

S.Z.: Persze hogy lehet. Akár sportoló is válhat az emberből, ha nincs olyan egyéb betegsége, ami ezt nem teszi lehetővé. A transzplantált és dializált sportolóknak Világ- és Európa-bajnokságokat is rendeznek, s a mieink igen szép eredményeket szoktak elérni! Olyan sportágakban méretik meg magukat, melyekben nincs két versenyző között testi kontaktus. Pl. atlétika, főleg a futás, úszás, teke, petanque, lövészet, kerékpár. Én például szerettem bicajozni. Mikor fizikailag olyan állapotba hoztak a kezelések, mint egy egészséges embert, akkor sokat utaztam is. Eljártam koncertekre, például így jutottam el nagy baráti társasággal tavaly június elején Kassára egy háromnapos kirándulás keretében. A második napot a Nightwish koncertje koronázta meg, akik a legnagyobb kedvenceim.

IÉ.: És a dialízis?

S.Z.: Ahhoz, hogy ott lehessek a koncerten, meg kellett szervezni a helyi dialízist. Ezt a honos kezelőállomásom végezte, viszont a helyszínre az én kiváló barátaim szervezték a szállítást, amiért azóta is hálás vagyok nekik! A történet slusszpoénja, hogy a kezelésről a szállásra a koncerten fellépő előzenekar tagjai vittek vissza, de erre csak másnap jöttem rá, ugyanis a kezeléssel éjfélkor végeztem, sötétben meg nem láttam, kik vannak a kocsiban. (Nevet.)

IÉ.: Mi a helyzet a munkavállalással?

S.Z.: A szórakozást, látod, meg lehet oldani, a munkával azonban más a helyzet. A mai munkáltatók nem igazán tolerálják, hogy heti három napot hiányozz a munkahelyedről. Maradt volna az internetes munka, de azt meg tapasztalatból tudom, hogy az ilyen ajánlatok 90%-a átverés, így hagytam a fenébe. Jelenleg is munka nélkül vagyok. Még lábadozok a klinika után. Pedig szívesen csinálnék valamit, például az újságírás is érdekel, elég széles az érdeklődési köröm.

IÉ.: Várj, várj, várj! Ne szaladjunk előre! Lábadozol a klinika után, merthogy vesetranszplantáción estél át novemberben. Azért ez elég fontos dolog ahhoz, hogy kihagyjuk a beszélgetésből!

S.Z.: November 10-e, a transzplantáció napja! Sosem felejtem el! Akik hasonló cipőben járnak, mint én, két dátumot jegyeznek meg örökre: az egyik, amikor a betegségük kiderült, a másik az első veseriadó ideje. Az én riadóm itthon ért, a hallatán beindult nálam az adrenalinlöket rendesen! Körbetelefonáltam a családot, felraktam a hírt a Facebookra, gyakorlatilag pillanatok alatt elterjedt a híre, hogy vesét kapok. Szó szerint fél Magyarország nekem szurkolt! Valami hihetetlen érzés volt, hogy ennyien szorítanak, imádkoznak értem!

IÉ.: A riadó azt jelenti, hogy valaki életét vesztette, s a szerveit még életében felajánlotta gyógyításra? Hogyan lesz ebből a saját szerved?

S.Z.: Donor kétféle lehet: orvos által agyhalottá nyilvánított, vagy élő donor, leginkább közeli rokon, vagy barát.  A veseátültetés úgy néz ki, hogy a saját veséket bent hagyják, a működőképes vesét behelyezik a has bal vagy jobb alsó részébe, és az új vese ereit a combartériára és -vénára kötik rá. Három vese van bennem, azaz kettő+ÁFA… (Nevet.) Az új vesém eléggé lusta és kényelmes, nagyon nehezen akart beindulni a műtétet követő időszakban. Egy ilyen operáció után a betegek átlagosan tíz napot töltenek a klinikán, én ehhez képest egy hónapot és egy hetet voltam bent. Ami zűr csak előfordulhatott velem, az meg is esett…

IÉ.: Vagyis?  

S.Z.: Műtét utáni vérzés például: 700 ml vér ömlött ki belőlem, mire sikerült elállítani. Emiatt összesen öt zacskó vért kaptam. Dializálni is kellett a szerv „lustasága” miatt; a második kezelésnél az új vese mögött keletkezett egy bevérzés, ami őrült fájdalommal járt, mivel nyomta az ott lévő idegszálat. Ez a bal lábamba tart, emiatt olyan érzésem volt, mintha az egész bal lábam szét akarna esni. Csak lórúgással felérő fájdalomcsillapító segített. Aztán az első szövettani mintavétel – számos pozitív eredmény mellett - azt mutatta, hogy a szerv ki akar lökődni. No, ennek megakadályozására jött 10 adag szteroidbomba. A kezelés végül sikerrel járt, visszafordították a kilökődést. Tíz napon keresztül, alkalmanként 6-7 órát voltam a gyógyszeradagoló gépen. Az adagok kicsik voltak, csak nagyon lassan szabad ezeket adagolni. A kezelés mellékhatásaként a korábbi 66-ról 73 kilóra híztam. Túl soknak éreztem, már egy pici sétától is ziháltam. De szerencsére a humorérzékem nem maradt otthon! Azon poénkodtam, hogy én lettem a klinika körzeti meghízottja csőrmesteri rangban! Kicsit később az is kiderült, hogy a vese mögött, ahol korábban a bevérzés volt, egy igen tekintélyes méretű, folyadékkal telt ciszta keletkezett. A maga 15x9 centis méretével minden létező szervet nyomott a környéken. Le kellett csapolni. Ezért kaptam az oldalamba egy dréncsövet. Hardcore mazochistáknak biztos ez a művelet lehet az élvezetek non plus ultrája, én nem annyira tudtam lelkesedni érte! Szóval lecsapoltak, mint a mocsarat... De nem fogyott el a lé, ami kifolyt, mindig újratermelődött. A csővel az oldalamban engedtek haza, január 10-én szedték ki belőlem. Addig kénytelen voltam hurcolászni magammal mindenhová. Már lassan kezdem megszokni, hogy nincs oldalkocsim!(Nevet)

IÉ.: Jól megszenvedtél ezért az új szervért és az egészségért. A filmekben azt láthatjuk, hogy a szervátültetett főhős elkezd új ételeket kívánni, új szokásokat felvenni stb. Ezt úgy magyarázzák, a szerv biztosan hordozza a donor életének lenyomatát. A kíváncsi laikus újabb kérdése: veled mi történt? Van ilyen?

S.Z.: Ez egy fantazmagória, semmi alapja nincs. Egy embernek a személyiségjegyei kisgyerekként kialakulnak és azok olyanok, mint az ujjlenyomat. Egész életen át változatlanok maradnak. Én ugyanaz az ember maradtam a műtét után is, plusz vesével, aki addig is voltam. És ezután is ilyen maradok.

IÉ.: Ha már a személyiségjegyek: nagyon pozitív vagy, egyfolytában viccelsz. Mennyit számít a gyógyulásban az optimizmusod?

S.Z.: Mindig ilyen pozitív emberke voltam és leszek is. A kezelésen szinte mindig viccekkel és poénokkal traktáltam az ott dolgozó ápolók erre fogékony tagjait. Adódott pár eset, mikor a munka sírva röhögésbe fulladt! Van egy saját poénom is a kezelés és a Facebook összefüggésével kapcsolatban! A Facebookon általánosan elfogadott szabály, hogy a bökés diszkrét felkérés szexuális kapcsolatra. Na most, ha engem a dialízisen egy nővér heti három alkalommal kettő darab tűvel megbök, azt hogy értsem, házassági ajánlatnak? (Nevet.) Persze a jókedv mellett azért előfordultak mélypontok is, de ezeken hamar átlendülök, mert meggyőződésem, ha az ember búval bélelt, depis, akkor az a testi állapotát is rongálja. Mikor a legelején túlestem az első sokkon - Úristen! Miért pont én? -, elhatároztam, hogy nem vagyok hajlandó a sorsom felett bánkódni, inkább kihozom a helyzetből a legjobbat. Így barátkoztam össze az ápolókkal a kezelőben, többükkel nagyon jó baráti kapcsolatban vagyok azóta is. Egyébként is családias viszony alakult ki betegek és az ápolók közt, mivel minden második napunkat együtt töltöttük. Olyan embereket ismertem meg a kezelőben, akikben vakon megbízhattam. A betegségem megtanított értékelni az élet apró örömeit is. Az egész nehézséget úgy fogom fel, mint egy próbatételt az élettől, mely azt teszteli, mennyire vagyok erős lelkileg. Szerintem elég jól kiálltam a próbát, a humorérzékem semmit nem kopott, a pozitív szemléletem is maradt a régi. De lelkileg még inkább megerősödve kerültem ki ebből a helyzetből.

IÉ.: 2016 vége új vesét adott neked. Mit vársz az idei esztendőtől?

S.Z.: Ami az idei terveimet illeti, konkrét vágyaim nincsenek. Ha ebben az évben kifogástalanul működik a vesém és a családom is egészséges lesz, már elégedett leszek. Ha pedig megtalálnám az életem másik felét, az már csak hab lenne a tortán.

(Cikkünk 2016. január 16-án jelent meg.)