Szokták mondani, hogy mindig az élet írja a legjobb történeteket. Meg még azt is mondják, hogy akikkel találkoznunk kell, azokkal bizony találkozni is fogunk. Patócs Ottó a cicánk, Körmi úr csodás gyógyulásáról szóló ÍRÁSOM alá írt kommentet. Hozzászólásában elmesélte, hogy a hitnek és a szeretetnek valóban gyógyító ereje van, ő a tanú rá. Halálos májbetegségből épült fel, melyet bár korábbi önpusztító életmódjának köszönhetett, de modern Münchausenként saját magát húzta ki az önmaga teremtette mocsárból. Kíváncsi lettem a történetére, s találkozót kértem tőle. Egy belvárosi kávézóban másfél órán keresztül hallgattam szájtátva Patócs Ottót, akinek ezer meg egy alkalma lett volna feladni a küzdelmet az elmúlt 20 évben. De nem tette, itt van, és nagyokat kacagva bátorít mindannyiunkat: meg tudjuk csinálni.

IgenÉlet: Bevallom, nem hagyott nyugodni a cikkem alá írt kommentje. Manapság amúgy is nagy „divat” az élet értelmének kutatása, a pozitív életszemléletre törekvés. Ráadásul leginkább ránk, nőkre jellemző az állandó keresés. És akkor jön egy férfi, aki azt írja, hogy ő a csodát éli minden nap. Naná, hogy felcsillant a szemem. Akkor meséljen csak, kedves Ottó, hogyan is kell elképzelni ezt a csodaéletet? Nyilván nem hétfőről keddre, keddről szerdára virradóra ébred rá az ember a változtatás szükségességére. A saját magunk fejbekólintásához kell egy tragédia vagy sokkhatás?

Patócs Ottó: Valószínűleg egyéne válogatja, nekem kellett. Padlót kellett fognom ahhoz, hogy átértékeljem az életem. A 90-es évek második felében a húszas éveim végén jártam, s az alkohol bizony igen erőteljesen jelen volt az életemben. El kellett jutnom egy olyan stádiumba, amikor már úgy éreztem, hogy nem élek igazán. Az élet, amit folytatok, nem az, amit valamikor elterveztem magamnak. Valami nagyon félrecsúszott.

IÉ.: Alkoholista volt?

P.O.: Igen. Sőt, az alkoholizmusnak egy olyan stádiumában, amikor már nem éreztem jól magam a bőrömben. Éreztem, hogy baj van. A szer irányította az életemet. Azért dolgoztam, hogy legyen rávaló, és azért ittam, hogy tudjak dolgozni. Reggel felkeltem, s alkohol nélkül nem voltam üzemképes. 2 dl, 40%-os alkohollal tudtam csak beindítani a szervezetemet. Léteztek ún. laposüvegecskék, amelyekben 2 dl pálinka vagy vodka volt; nálunk, Felvidéken van egy Borovička nevű ital is. Ébredés után ezek valamelyikét ügyesen, gyorsan elfogyasztottam, s ezzel a segítséggel kerültem olyan technikai, fizikai állapotba, hogy egyáltalán tudtam létezni, nem remegtem, nem izzadtam. Akkoriban már éjszaka, alvás közben, ha az alkoholszintem egy bizonyos mennyiség alá csökkent, is voltak elvonási tüneteim. Úgy mentem dolgozni, hogy az a 2 dl tömény már a szervezetemben volt, melyhez aztán hozzájött a többi. Egy liter pálinkát mindennap megittam, s aztán még az „a” betűs dolgok: „a” sör, „a” bor, kiegészítésképpen…

IÉ.: De hogy jutott idáig? Hogyan lett ilyen erősen függő? Gyengeségből, vagy az alkoholizmusa is egy trauma következményeként alakult ki?

P.O.: Nem, nem menekültem semmi elől. Nagyon jól éreztem magam alkoholos befolyásoltság alatt. Addig a szintig, míg nem kerültem olyan stádiumba, hogy a kapcsolataimat is veszélybe sodorta, illetve megrontotta. Szerettem spicces lenni, szerettem azt a könnyed érzést, amit az ital okozott. Valószínűleg ebben is rejlik az alkohol igazi veszélye: nagyszerű és nagyon jó élményeket tudunk az alkoholhoz kötni. Hogy milyen jó volt akkor, amikor azt az akármit ittam… Nálam is összekapcsolódott a két dolog: az italozás és a jó dolgok. Mert nagyon gyakran nagyon sok jó élményem volt ittasan. Születésemtől fogva pozitív beállítottságú ember vagyok, örömmel éltem meg mindent. Az alkohollal kicsit még boldogabban. Sosem értettem azokat, akik panaszkodtak. Amikor katonatiszt voltam, felderítő, adódtak komoly helyzetek, s mindenki nyavalygott. Én meg úgy fogtam fel, hogy buli, hogy élettapasztalat, izgalom.

IÉ.: Na de azért ha a fülem mellett lövöldöznének, nekem sem a „buli” lenne az első gondolatom…

P.O.: Persze, de ha pozitívan állok a dolgokhoz, ha pl. a katonaéletemre ma visszagondolok, azokra a történésekre emlékszem, melyek később a hasznomra váltak. Természetesen a negatívumokat sem szabad figyelmen kívül hagyni, de azokból okulni kell. Tanulni. Ha azonban állandóan a rosszat mantrázom magamnak, olyan negatív emberré válok én is, amilyenből van bőven. Nézzünk csak körül: a felnőtt társadalom igen jelentős része ilyen hozzáállású, s sajnos már a gyermekek között is hihetetlenül magas ez a szemlélet.

IÉ.: Mi volt a végső lökés, ami után elhatározta, hogy véget vet az ivásnak?

P.O.: Itt fontos megjegyezni, hogy csak az képes leszámolni a saját alkoholizmusával, aki tudatosítja magában, hogy alkoholista. Első lépésként – addig nem érdemes semmibe belefogni – el kell fogadni a diagnózist.

IÉ.: Amikor két deci töménnyel tudott csak „beindulni”, akkor már tudatában volt annak, hogy beteg?

P.O.: Igen. Addigra már a nulladik lépést megtettem. Tisztában voltam vele, hogy van egy ilyen szenvedélybetegség, már olvastam irodalmat az alkoholizmussal kapcsolatban. Lokalizáltam egy olyan betegséget, amellyel bizonyos emberek küzdenek. Nem én, mások. Ez volt a nulladik fázis. Ekkor még nem fogadtam el, hogy én is ilyen vagyok. Azt tartottam, hogy én ezt irányítom, bármikor le tudnék róla mondani, csak nem akarok, mert jó így. Amikor el tudtam dönteni, hogy véget vetek ennek, akkor történt, mikor tudatosítottam és elfogadtam a diagnózist. Onnantól nagyon felpörögtek az események. Elmondtam a háziorvosomnak, mi a szándékom, ő pedig egy pszichiáter doktornőhöz irányított. Négy hónapot töltöttem egy pszichiátriai klinikán, ahol végigcsináltam egy elvonókúrát. Az első két hét volt nagyon kemény, aztán meg az első pár év volt nagyon kemény. Hiányzott az alkohol. Fizikailag. Ha most rágondolok, még mindig csorog a nyálam.

IÉ.: Volt, hogy visszaesett?

P.O.: Nem. 1993. március 17-én léptem át a pszichiátria kapuját. Még a portán befelé, gyorsan legurítottam két sört. Ám négy hónap múlva úgy jöttem ki onnan, hogy más lett a világ. Éreztem a madarak csicsergését, érzem az erdőt, az illatát, a föld szagát, mindent-mindent, sokkal intenzívebben, mint előtte.

IÉ.: Ez az erő, az alkohollal való végső leszámolás abból fakadt, hogy ön alapvetően pozitív ember?

P.O.: Azért ez nem ilyen egyszerű. A hozzáállás tanulható. Én például soha nem használom a probléma szót. Nincsenek problémák. Maga a „probléma” szó a probléma.

IÉ.: Akkor mi a probléma?

P.O.: Megoldandó feladat. Erre tudatosan tréningezek. Van egy módszerem, én dolgoztam ki. Mikor leszereltem a katonaságtól, elkezdtem üzletkötőként dolgozni egy induló cégnél, ahol semmi nem volt, mindent a társammal együtt végeztünk. Tisztítószereket forgalmaztunk. Kezdők voltunk, kicsik, de mindent eladtunk. Gyakran kérdezték a kollégáim, honnan van ez az óriási intenzitás bennem mindenhez. Hogyan töltődök fel a szabadidőmben, egyáltalán mikor pihenek… Pontosabban, hogyan pihenek. Mondtam nekik, leülök és gondolkodom. Van egy szobám egy fotellel, abba beleülök, és gondolkodom. És az meddig tart? – kérdezték. Hát, mikor hogy: 10 percig, két óráig… Nem értették.

IÉ.: Mi történik a „transzfotelben”? Irányítja a gondolatait, vagy csak beugrik egy intuíció, melyen elindulva elmélkedik valamiről?

P.O.: Van, hogy csak átgondolom a nap történéseit. Levonom a konzekvenciákat, átgondolom az esetleges továbblépési lehetőségeket… Van, hogy akad egy aktuális megoldandó feladat, amiről úgy látom, hogy áthidalhatatlan, de az optimista szemléletem ebben is segít, mert mindennek a megoldását keresem. Ha egyedül nem bírok vele, addig agyalok, amíg rá nem jövök, milyen jellegű segítségre van szükségem, azt kitől kaphatom meg. De van egy olyan módszerem is, hogy egyszerűen „úgy hagyom” a dolgot. Azt ismeri? Hogy hagyjuk így?

IÉ.: Nem.

P.O.: Na, az úgy működik, hogy áll egy nagy feladat előttem, amiről azt hiszem, hogy világrengető. Leülök és átgondolom. Ha arra jutok, hogy az idő, energia, a fáradság, az esetleges anyagi befektetés olyan nagy, hogy semmilyen szinten nem éri meg vesződni vele, úgy hagyom. Meg-ol-dó-dik.

IÉ.: Minden esetben?

P.O.: Nem.

IÉ.: Hát akkor?

P.O.: Na, ahhoz kell a Jóisten segítsége, hogy el tudjam dönteni, mi az, amit így lehet hagyni. Ha hallgatok a megérzéseimre, nagy valószínűséggel meg tudom tippelni, mi az, amit úgy hagyhatok, mert ha úgy is hagytam, egy későbbi fázisban még mindig beléphetek. S lehet, hogy ez a fázis már olyan stáció lesz, melynek megoldásához már nem kell akkora erőfeszítés. Ez az élet minden területén működik. Mindig el kell hinnem, hogy megoldódik, akkor is, ha nem foglalkozom vele. Mindig meg kell lennie annak az eltökélt érzésnek, hogy sikerül.

IÉ.: Ez kicsit misztikusan hangzik.

P.O.: Persze, de higgye el, működik. Életvitellé kell alakítani a hozzáállást, hogy SIKERÜL. Nincsenek a, sikerül; b, nem sikerül; c, részben sikerül variánsok. Egy lehetőség van: sikerül. De hogy miért nem misztikus? Mert van egy „csel” benne. Vagyis csak olyasmibe fogok bele, amiről elhiszem, hogy sikerül. Pl. ha azt mondanám, hogy én most valakin egy bypass műtétet fogok végrehajtani, mert hű, de pozitív vagyok – nem fog sikerülni; reális feladatoknak kell lenniük, amiket meg szeretnék oldani.

IÉ.: Nem érik kudarcok?

P.O.: De. Persze hogy vannak az embernek kudarcai. És akkor mi van? Akkor azt kell elfogadni, hogy a kudarc egy megálló a sikerhez vezető úton. Valamit korrigál. Csak egy megálló. Semmi több.

IÉ.: A cikkem alá írt kommentjében említette a halálos májbetegségét. Azért egy halálos májbetegségről szóló leletet nem lehet olyasfajta kudarcként értelmezni, mely csak egy megálló a sikerhez vezető úton.

P.O.: A diagnózis elsőre valóban sokkolt. Az alkoholról leszokás nem volt sokk. Az csak egy nagy elhatározás volt, a kitartásról szólt. Öt évvel azután, hogy végleg letettem a poharat, nem is májproblémával mentem orvoshoz, hanem gyomorfekéllyel. Megtükröztek, s akkor vette észre a doktornő, hogy más baj is van. A fekélyt kikezelték, de az alkohol olyan károkat okozott a májamban, amely miatt nem sok jóval biztattak az orvosok.

IÉ.: Még ekkor sem ingott meg a pozitív életszemlélete?

P.O.: Akkor már az üzletkötők vezetője voltam. Délután Nagyszombatban volt találkozóm megbeszélve egy ügyféllel. Délelőtt voltam az orvosnál, gondoltam, kész vagyok a vizsgálatokkal, s megyek a dolgomra. Igen ám, de azért ez valóban lesújtó hír volt. Álltam otthon a vasalódeszka felett, vasaltam a fehér ingecskémet, s potyogtak a könnyeim. Ez volt az első fázis. Megcsörrent a telefonom, hívott a cégtársam. Próbáltam visszafojtani a sírást, de ő megérezte a bajt. Azt mondta, maradjak otthon, pihenjek. Mondom, nem, megyek. S akkor, a telefonbeszélgetés közben tudatosult bennem, mit is piccsogok itt, hát engem két fontos ember vár. Én is fontos vagyok, ezt a feladatot is meg kell oldani. Elindultam hát. Útközben Nagyszombat felé elhatároztam, hogy nem fog legyőzni a májbetegség. Elbántam az alkoholizmussal, rendbe raktam az életem, olyan nincs, hogy feladom. Majd utána nézek, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy másképp legyen. Először falakba ütköztem. Régebben mindig azt olvastam, hogy a májnak van egy fantasztikus regenerációs tulajdonsága, kivéve májcirrózis esetén. Na, ez volt az én betegségem. Olyan szintű májzsugorodás, ami visszafordíthatatlan.

IÉ.: Mit tett?

P.O.: Elkezdtem feltérképezni, mik a lehetőségeim, amikkel úgy tudok élni, táplálkozás, gondolkodás terén, hogy megbirkózzak ezzel a feladattal. Hisz nekem túl kell élni. Észrevettem a betegségemmel egy időben azt is, hogy felejtek, nem jutnak eszembe szavak. Mikor azt akartam mondani, hogy paradicsom pl., azt mondtam, tudod, az a piros. Van egy pszichiáter barátom, megvizsgált MRI-vel, ami megállapította, hogy egy csomó agysejtem hiányzik ahhoz képest, amennyinek abban az életkorban működnie kellene.

IÉ.: Ezek az alkohol miatt tűntek el?

P.O.: Igen. Kizárólag. Nem öregségi probléma volt. Az alkoholfogyasztás olyan mennyiségű agysejtemet pusztította el, amelyeket már nem lehet pótolni. A barátom vitaminokat kombinált össze. Arra is rájöttem, hogy legjobban a tanulás serkenti ezeket a sejteket, így beiratkoztam az egyetemre. Most kezdtem az ötödik szemesztert Kecskeméten, a Pallasz Athéné Egyetemen. Biokertészetet tanulok, ami összefügg az életfilozófiámmal. Ahhoz, hogy tudjam tartani a pozitív életszemléletet, a testemet és a lelkemet is ugyanolyan kondícióban kell tartanom. Az egy dolog, ha valaki tornászik, fut, kinek mi jön be, de ez kb. a 20%-a a test egészségének. A többi 80% az étkezés, illetve az, hogy mit viszek be a testembe. És ez nemcsak az étekről és a vízről szól. Hanem arról is, milyen gondolatokat engedek be.

IÉ.: A bevitt vagy be nem vitt gondolatokat hogyan irányíthatom?

P.O.: A legtöbb impulzus kívülről ér bennünket. Kilépek az utcára, már ezernyi inger, reklám, zaj zúdul rám. Ér hanghatás. Ezeket nem lehet kiszűrni. Amit én tudok irányítani, az az, hogy megválasztom, milyen emberekkel kommunikálok. Nagyon fontos. Van egy prágai barátom, filozófus, pszichológus, gondolkodó, aki úgy fogalmaz, megválasztja, kit enged be a templomába. Szerinte a belső énünk, belső világunk a templomunk.

IÉ.: Milyen igaz.

P.O.: Ha valaki úgy viselkedik, ami sérti az ő életfelfogását, lelkiállapotát, a templomában kialakult hangulatot, akkor nem engedi be. Kikerüli ezeket az embereket. Ugyanígy a konfliktusokat is ki tudjuk kerülni. Vannak olyan konfliktusok, amik megtalálnak. Nem is mi futunk bele. Azokból is ki tudunk hátrálni. Lehet, hogy valaki ezt gyávaságnak titulálja, de az nem gyávaság, ha egy olyan konfliktushelyzetből hátrálok ki, ami engem nem érint. Nem az én dolgom. Mert kizökkent a napi jó érzésemből, a pozitív hozzáállásomból, és ehhez senkinek nincs joga. Én ma is örülök a mai napnak, hogy itt lehetek, Önnel találkozhatok.

IÉ.: Mindennap így ébred?

P.O.: Ma már igen, mindennap. Régen nem volt így. Azóta van így, mióta a belgyógyász azt mondta, nagy hiba, nagy baj van.

IÉ.: Minek köszönheti konkrétan, hogy életben maradt?

P.O.: Nagyon sarkított és álságos lenne, ha valaki azt hinné, a pozitív gondolkodás önmagában mindent megold. Az csak egy része a gyógyulásnak. Az irányvonalat tudja megadni. Mégpedig oly módon tudja megadni az irányt, hogyha eltökélem, hogy pozitívan gondolkodom, elhatározom, hogy meg fogok gyógyulni, akkor akaratlanul is olyan emberek közelébe kerülök, akik segítségemre lesznek a gyógyulásban. Ez működik, ez a vonzás törvénye. Sok ember azt mondja, ez már nagyon elvont dolog, de én hiszem, mert tapasztaltam, hogy működik. De tudok rá racionális magyarázatot is adni, hogy miért működik. Azért, mert „előre” programozom a gondolkodásomat. Van egy betegségem, melynek alapesetben pár év alatt végzetesnek kellett volna lennie. De én azt mondtam, hogy túlélem. És a mentalitásom, a szervezetem működése elkezdett a túlélés irányába dolgozni. Vagyis: azon kezdtem gondolkodni, hol találok pl. olyan irodalmat, ami a segítségemre van, hol találok olyan szakembert, aki a segítségemre van és így tovább… És abban a pillanatban olyan közösségbe kerültem, mellyel előtte nem találkoztam. A szemléletváltásommal mások lettek a prioritások az életemben, mások lettek a céljaim. Folyamatosan olyan emberekkel kerülök kapcsolatba, akik lendítenek, előre visznek. Ha reggel úgy kelnék fel, hogy meg fogok halni, jaj, Istenem, mi lesz velem? Hát akkor meghalnék, mert valószínűleg semmit nem tennék annak érdekében, hogy ne így legyen.

IÉ.: Szedett gyógyszert a betegsége idején?

P.O.: Vitaminokat szedtem. Sokszor ugyanis pont a gyógyszer az, amely többet árt, mint használ. Én nem váltottam ki a gyógyszereket, visszautasítottam.

IÉ.: Akkor mi volt az, amitől - a hozzáállásán túl – mégis meggyógyult?

P.O.: Másképp kezdtem el étkezni. Zöldségeket kezdtem el enni.

IÉ.: Csak zöldséget?

P.O.: Nem csak. De szép fokozatosan az étkezésem jelentős részét a nyers, élő zöldség kezdte kitenni. És a gyümölcs, amit azelőtt meg sem bírtam enni. Csak folyékony formában. (Nevet.) Kiszorultak a tányéromról a nagyon zsíros, nagyon megterhelő, füstölt húsos termékek is. A disznóhúst nagyon lecsökkentettem. Főleg szárnyast eszem, és halat. Tojást is eszem. Mértékkel. Mindent mértékkel. Ami még kimaradt, azok a színes üdítőitalok. Korábban rengeteg szénsavas italt fogyasztottam. Rettenetesen el volt savasodva a szervezetem. A lúg-sav egyensúlyt a zöldség-gyümölcs fogyasztással lehet karbantartani. Bár a gyümölcsfogyasztásnál fontos a napszak, főleg a délelőtti órákban ajánlott, s az még nagyon fontos, hogy éhgyomorra együk, előtte ne legyen semmi a gyomrunkban, mert a gyümölcs a bomlás során erjed, ha úgy tetszik, rohad, s az nem tesz jót az emésztésünknek. De ha ezt a kis szabályt betartjuk, még a citromnak is lúgos hatása lesz, pedig az sav. Ezeket a dolgokat fokozatosan tanultam meg, évek alatt. És mindig akkor jött egy segítség, amikor éppen szükségem volt rá.

IÉ.: Vagyis?

P.O.: Édesanyámtól ifjúkoromban megkaptam a Testkontroll című könyvet. Be is illesztettem a polcra, aztán ott maradt. Aztán az életemnek ebben a nagy változtatós időszakában megtaláltam, nem véletlenül persze. Elolvastam, és rájöttem, hogy nekem pont akkor pont erre volt szükségem. Vonzás törvénye, emlékszik. Voltak benne olyan részek, melyekkel nem értek egyet, s nem is illesztettem bele az életembe, de amit hasznosnak ítéltem, azokat igen. Pl. a szénhidrátot nem eszem együtt a hússal. Gondolja csak el, egy kiadós szex sem igényel annyi energiát, amennyit egy vasárnapi ebéd megemésztése feltételez. Vegyük sorban: megesszük a finom húslevest, melyben ott a tészta, azaz a szénhidrát, ott a hús, azaz a fehérje. Jön a klasszikus főétel, a hús körettel, majd a desszert, majd a kávé és még üdítő is. Az történik, hogy a gyomorba bekerülő, különböző típusú táplálék felbontásához más-más koncentrációjú savra, enzimekre van szükség. Máshogy készíti elő a cukrot és máshogy a fehérjét a gyomor a későbbi feldolgozásra, ami óriási energiákat emészt fel. Ma, ha egy átlagos ember megeszik egy kiadós reggelit, úgy leterheli a szervezetét, hogy alig bír menni. Mivel fáradtnak érzi magát ettől, mit csinál? Megiszik egy jó erős kávét. Hiba. Fontos tudni, hogy a szervezet éjjel 2-3 óra táján kezd el méregteleníteni. Ennek pedig az az előfeltétele, hogy már ne legyen feldolgozandó táplálék a gyomorban. Egy könnyű vacsora még belefér, de mire ágyba kerülünk, tudjon eltávozni. A méregtelenítés késő délelőttig tart. Tartana. Ha egy kiadós reggelivel megterheljük a gyomrot, a szervezet kapkodni fog. Mert a méregtelenítéshez az emésztendő dolgokat el kell tüntetni. De emészt is, méregtelenít is. Óriási sokk, óriási munka. Délelőtt 11-től vagyunk az ún. felvevő szakaszban, akkor már enni kéne. Eszünk is. De nem először. Addigra már elfárasztottuk a szervezetünket, mert a méregtelenítés közben „megzavartuk” egy reggelivel. Közben dolgozunk, munkába is megyünk reggel… Azért látunk ennyi rosszkedvű embert az utcán, mert fáradtak. Pedig nem kellene mindig rosszkedvűnek lenniük. Van munkájuk, családjuk, süt a nap, esik az eső, fagy, fúj a szél… Ez mind lehetne szép, pozitív, mégis rosszkedvük van. Miért? Mert az egész szervezetük fáradt. Az állandó emésztéstől, a párhuzamos méregtelenítéstől-feldolgozástól állandóan fáradtak. Már nem marad erejük a pozitív gondolatokra. Az inspirációra.

IÉ.: Tehát Ön a test-lélek maximális együttműködésében hisz, s azt állítja, hogy egyik hat a másikra. Tehát csak az „ép testben élhet ép lélek”, és az „ép lélek alakíthat ép testet”.

P.O.: Így van. Higgye el mindenki, ez elsajátítható. Könnyedén. De akkor nem működik, ha valaki nem magától ébred rá arra, hogy valami nem jó. Ha nem belső indíttatásból teszi, hanem úgymond kényszerből, akkor nem működik. Én ezt vallom, hiszem, sőt tudom. És nem azért, mert egoista vagyok. De ha teszek magamért, akkor a szeretteimért is teszek egyúttal. Mert akkor nyugodt vagyok, egészséges, kiegyensúlyozott, energikus, és harmóniát árasztok. Mindent magamért tegyek. Mert az kisugárzik, s mint egy koncentrikus kör, hullámokat vet a környezetemben. Ha csak valakinek a nyomására kezdem el a változtatást – pl. ha az alkoholt nem magam, hanem más miatt tettem volna le -, az nagy veszély, benne van a visszaesés, a feladás lehetősége. Mert ha a korábbi példakép már nem példakép többé, a korábbi személy nem motivál többé, akkor feladom, s megette a fene az egészet. Ha ÉN eldöntöm, ÉN akarok változtatni, és MAGAMÉRT akarok változtatni, akkor az egy életre szól.